2011. szeptember 30., péntek

Helen Avakian: Mistletoe Blues


Az interneten barangolásom során találtam rá erre a számra. Mivel az oldalam neve is ez: "Mistletoe Blues" úgy gondoltam megtisztelem azzal, hogy felteszem az oldalamra.
Köszönöm Helen ezt a szép számot!

Mesterkurzus - Dr. Vekerdy Tamás



Dr. Vekerdy Tamás érdekes előadását láthatjuk a Pax-tv Mesterkurzusának keretén belül a Szülő és gyermek sordöntő találkozása címmel. Vekerdy Tamás a különböző alternatív tanítási módszerek, így többek között a Waldorf-módszer hazai zászlóvivője. Ehhez adalék ez a nagyszerű előadás. Az előadás letölthető: http://data.hu/get/4273311/Dr._Vekerdy_Tamas_-_Szulo_es_gyermek_sorsdonto_talalkazasa.avi.zip

A szüret


A falusi lány a városban tanult. Szűkös kis albérletben lakott, lassan felvette a város lüktető ritmusát. Úgy érezte, hogy a beszűkült, egyhangú falusi élete miatt sok mindenből kimaradt, ezért próbált intenzív életet élni. Sok minden érdekelte, mint egy puha szivacs magába szívta a kínálkozó lehetőségeket. Különböző tanfolyamokra járt, ezoterikus csoport tagja lett, megismerkedett más jellegű vallásokkal, irodalmi esteken vett részt. Ez utóbbin vette észre a fiút. A kezdeti félénk próbálkozások után, mindketten úgy érezték, hogy a másikban megtalálták a hiányzó felüket, összeillenek mint egy kirakós játék elveszettnek hitt darabjai. Jól érezték magukat egymás társaságában, a vonzalom lassan szerelemmé vált. Úgy határoztak, hogy összekötik életük hátralévő részének fonalát.
Egy nap a lány előállt az ötletével, hogy szokásnak megfelelően szeretné bemutatni a fiút a szüleinek. A fiú pillanatok alatt leizzadt, mindig is félt, hogy egyszer ez is eljön majd. Egész hetét azzal töltötte, hogy utána nézzen, hogy is zajlik az ilyesmi falun, hogyan is felelhetne meg ő az elvárásoknak. Az alábbi következtetéseket vonta le az információáradatból:
  1. A férfiember legyen étkes, nem kákabelű.
  2. Az alkohollal legyen jó barátságban.
  3. Dolgos legyen, nem tunya.
A fiú az eszébe véste a szentenciát, beültek a kis autójukba és beszűkült gyomorral az izgalomtól elindultak a falu irányába. Ebédre kellett volna megérkezniük, de az autó útközben belelépett valamibe és kereket kellet cserélni. Anyuka keresztbe font karral és meglehetősen morcos arckifejezéssel várta őket az utcai kiskapuban. De aztán megenyhült és ezüst fogát kivillantva körbenyálazta őket, majd beinvitálta a vendéget. Bent apuka már az asztalnál ült, kezében a kanállal és valami köszönésfélét mormolt. Az asztal roskadásig tele volt finomabbnál, finomabb étkekkel, elindult a tor. A fiú becsületesen tömte magát, mindent megkóstolt. A városi gyors-ételekhez szokott gyomra gyorsan megtelt, de úgy érezte, hogy még nem teljesítette a normát, ezért pukkadásig ette magát. Ekkor jött a desszert, süteményhegyek formájában. Imádta a sütiket, de most csak csipegetni bírt belőle. Ebéd után következett a birtok bemutatása, ez jól esett mert egy kicsit roskadozott a máskor egy hét alatt elfogyasztott ételmennyiség. Apuka ezután leinvitálta a borospincébe. A fiú csak ritka alkalmakkor ivott, akkor is keveset, a bort meg kifejezetten utálta. De most be volt kerítve, kapott a kezébe egy olyan talpas poharat, amelyik meg volt fosztva a talpától ezért nem lehetett letenni. Apuka pedig sűrűn töltögette a borzalmasan, rossz savanyú borát. Arra már nem emlékezett, hogyan került fel a pincéből. Éjszaka arra ébredt, hogy iszonyúan feszít a gyomra és szédeleg. Kibotorkált az udvarra és visszaadta a természetnek a bogyóból préselt nedűt. Próbált a sötétben visszaevickélni az ágyához, amikor az öregek szobájából hangfoszlányok szűrődtek ki:
Anyuka: Ez aztán tud enni, ha hozzánk kerül kiesz minket a vagyonunkból.
Apuka: És iszik is mint a kefekötő-tromfolt rá az öreg.
Nagy nehezen talált egy ágyat a sötétben, belefeküdt és mély álomba merült. Már magasan járt fent a nap amikor felébredt, sehol nem látott senkit. Egy cetlit talált az ágya mellett:
Tegnap megígérted, hogy segítesz leszüretelni, ha felébredsz gyere fel a kertbe. /Azért szeretlek!/”
Nem csodálkozott, hogy nem emlékezett erre az ígéretre, gyorsan összekapta magát és loholt a többiek után.
Már majdnem kész vagyunk, - jött elé a lány – nem baj majd segítesz apukának darálni, meg préselni. Megrettent a szakszavak hallatán, még életében nem csinált ilyet. Csapódott hát apukához és várta a szakmai irányítást. De az öreg nem volt az a beszédes fajta így hát improvizált. Elkapta a daráló kerekét és eszeveszett tempóban el kezdte forgatni, miközben apuka fentről etette a szerkezetet. A tegnapi tortúra és a városi ember mozgáshiánya azonban egyre lassabb tempóra ítélte, végül egyre több pihenőidőt iktatott a folyamatba. Apuka egy ideig nézte szótlanul, majd átvette a kormánykereket. Most ő volt a felülről töltögető. Talán a megfelelni akarás, vagy csak a vele született ügyetlenség miatt sokszor sikerült melléönteni a vödör tartalmát. De valahogy vége lett egyszer és következett a préselés. Ez abból állt, hogy egy nyeles fazékkal át kellett merni a darált szőlőt a présbe. Addigra már annyira elkészült az erejével, hogy már mozdulni is alig bírt, de hősiesen kitartott. Lezárták a prést és megkezdődött a végső folyamat. Természetesen az eddigi kudarcok után, mindenkit félretolva ő maga állt neki a préselésnek. Körbe-körbe kólikázott a prés körül, mint régen a vízkiemelő rabszolgái. Aztán egyszer csak megszorult a kar és nem tudta semmiképpen továbbmozdítani. Apuka egy ideig nézte, majd odament a préshez, valami kütyüt állított rajta és könnyed, előre-hátra karmozdulattal tovább vitte a folyamatot. Megsemmisülten állt a prés mellett. Apuka látta a teljes összeomlást és bátorítólag a kezébe nyomott egy poharat:
Na csurgass egy kis mustot magadnak, kóstold meg!
A fiú tompán engedelmeskedett és eszébe jutott ahogy anyuka a kezével csömöszölte az imént a szőlőszemeket a présbe. Olvasta valahol, hogy régen mezítláb taposták a lányok a szőlőt és ettől még jobban elment a kedve az egésztől.
Az autó motorja halkan duruzsolt a hazafelé vivő úton. Mindketten hallgattak, majd a fiú szólalt meg először:
Ugye ez nem sikerült valami jól.
Dehogy nem. A szüleim úgy búcsúztak, hogy nem felejtenek el téged soha sem.

2011. szeptember 29., csütörtök

Matt körbeugrálja a világot

Matt egy egyszerű életvidám srác. 14 hónap alatt, 7 kontinenst és 42 országot végigjárva hozta létre ezt a videót. Az idétlen kis táncához mindenütt talált valakit, aki csatlakozott hozzá és így kialakult egy világnagy happening.

2011. szeptember 28., szerda

Street Jazz In New Orleans

New Orleans a jazz és blues hazája. Itt ha belerúgsz egy kőbe, három kitűnő  zenész ugrik ki alóla. Ez az utcai zenélés fellegvára. Íme egy kis ízelítő:

Waldorf évnyitó

Lányunk most kezdte a pécsi Mandulafa Waldorf iskolában a második osztályt. Az első év közepétől csatlakoztunk a csoporthoz, így van összehasonlítási alapunk az állami iskolához képest. Magáról a módszerről és a benyomásainkról szeretnék nyitni egy külön oldalt, nem titkolt célunk, hogy népszerűsítsük ezt a kitűnő tanítási módszert. Bemelegítésként néhány kép egy Waldorf évnyitóról.



Először is semmi ünnepélyes egyenruha, mindenki abban érkezik amiben kényelmesnek érzi magát. Ebből egy színes forgatag alakul ki.


Az osztálytanítók közös éneke csendesítette le a zsibongó tömeget. Mint kiderült, nincs unalmas felolvasott tanévnyitó egyenszöveg. Van helyette az egyik osztálytanító részéről egy tanulságos történet elmesélése.





Ezután következik az elsősök befogadása a közösségbe. Az elsős osztálytanító a rózsakörben egyenként, fejből szólítja a leendő elsősöket és befogadja őket.



A felsőbb osztályosok mindegyike kapott egy szál rózsát és kialakított egy rózsakaput, amelyen keresztülhaladva az elsősök először lépték át az osztálytermük küszöbét.

A felsőbb osztályok elindultak a rózsáikkal a saját osztálytermeik felé, ahol az osztálytanítójuk a maga kis rózsakapujával befogadta az osztályát, majd magukra csukták az ajtót.


A magukra maradt szülők egy nagy közös kört alakítottak és közösen énekeltek. Ezután a régebbi szülők egy-egy névre szóló almával köszöntötték az elsős szülőket, mintegy szimbolikusan befogadva őket a Waldorf-közösségbe.


A szülők kisebb csoportokat alkotva ismerkedtek, beszélgettek egymással. Az időközben előkerült osztályok még egy kis kötetlen beszélgetéssel élvezték az együttlét örömét.
A két csoport újra egyesült és nagy közös nyüzsgéssé alakult. Hagyományos módon az ember kipipálva az eseményt haza indulna. De itt a gyerekek még egy jó ideig elszaladgáltak, a szülők jókat beszélgettek. Az egésznek bensőséges, szeretetteli hangulata volt. Így zajlik hát egy Waldorf-évnyitó.

Stand By Me - Playing For Change - Song Around The World

A zene igazi célja ez lenne: összehozni embereket, elmosva határokat. Ennek a klipnek ez sikerült.


2011. szeptember 27., kedd

Lightnin Hopkins: Blues In My Bottle

Lightnin Hopkins ezen az 1961-ben megjelent lemezén, akusztikus kísérettel egyedül énekel. Igazi mély ős-blues ez, szivbemarkoló mélységgel.


A lemezen a következő felvételek hallhatók:
01. Buddy Brown’s Blues
02. Wine Spodee-O-Dee
03. Sail On, Little Girl, Sail On
04. DC-7
05. Goin’ To Dallas To See My Pony Run
06. Jailhouse Blues
07. Blues In The Bottle
08. Beans, Beans, Beans
09. Catfish Blues
10. My Grandpa Is Old Too !







                                                                            letöltés - download

Muddy Waters: Folk Singer


Muddy Waters amerikai blues-zenész, a „chicagói blues atyja”.
Hatása több zenei műfajban – bluesrhythm and bluesrockfolkjazz és country – is jelentős volt, és az ma is.

Muddy Waters 1964-ben kiadott lemeze. Ezen a lemezen csak akusztikus hangszereket használtak, fityiszt mutatva az akkor már nagyon elterjedt elektromos hangszereknek. Ezzel teremtették meg a későbbi "unplugged" műfaját.
Ahogy az első számba belekezd a mester az maga a blues csúcsa.
Közreműködnek:

Muddy Waters:
Vocals/Guitar

Clifton James:
Drums

Willie Dixon:
String Bass

Buddy Guy:
Guitar



A lemezen a következő felvételek találhatók:

  1. My Home is in The Delta
  2. Long Distance Call
  3. My Captain
  4. Good Morning Little Schoolgirl
  5. You Gonna Need My Help
  6. Cold Weather Blues
  7. Big Leg Woman
  8. Country Boy
  9. Feel Like Going Home
  10. The Same Thing
  11. You Can't Lose What You Never Had
  12. My John the Conqueror Root 
  13. Short Dress Woman 
  14. Put Me In Your Layaway 
                                                               letöltés - download

John Lee Hooker: Graveyard Blues


John Lee Hooker 1992-ben kiadott lemeze, amelyen az 40-es, 50-es évek felvételei találhatók.

Születési éve és helye: 1917 augusztus 17 Clarksdale, Mississippi
Elhalálozás éve és helye: 2001 június 22 San Francisco, Kalifornia
Hooker a II. világháború utáni blues egyik legjelentősebb személyisége. Sajátos gitározása és mély hangja utánozhatatlan. A serdülő John Lee mostohaapjától William Moore-tól leste el kezdetleges gitátechnikáját, s együtt játszottak a folyóparti halsütések és táncmulatságok alkalmával. 14 évesen Memphisbe költözik, ahol Robert Nighthawkkal játszik együtt. 1943-ban áttelepedik Detroitba. 5 évvel később kiadja első lemezét, amely egycsapásra népszerű lett. Az 50-es években nyolc különböző álnéven leszerződött több konkurens lemezcéghez. A 60-as évek blues fellendülésében nagy szerepe volt. Dalai közül sokat műsorukra tűzték a fehér blues zenekarok is.
A lemezen a következő felvételek találhatók:


1. War Is Over (Goodbye California)
2. Henry's Swing Club
3. Alberta
4. Hastings Street Boogie
5. Build Myself A Cave
6. Momma Poppa Boogie
7. Graveyard Blues
8. Burnin' Hell
9. Sailing Blues
10. Black Cat Blues
11. Miss Sadie Mae
12. Canal Street Blues
13. Huckle Up Baby
14. Goin' Down Highway 51
15. Sail On, Little Girl, Sail On
16. Alberta (Part 2)
17. My Baby's Got Something
18. Boogie Chillen #2
19. 21 Boogie
20. Rollin' Blues
Kellemes zenehallhatást!


                                        letöltés - download          

2011. szeptember 25., vasárnap

Sigur Rós: Svefn-g-englar


A Sigur Rós egy izlandi poszt-rock együttes. Maga a zene is figyelemreméltó, de én most a videoklipjükre szeretném felhívni a figyelmet. A klipet fogyatékos emberekkel forgatták. Fantasztikus ezeknek az embereknek a szemében felfedezni a játék örömét, a tiszta emberi érzéseket. A csókjelenet meg egyenesen hátborzongató.

2011. szeptember 23., péntek

Akció!


Késő este volt már amikor végre minden elcsendesedett. A ház asszonya hozzáfoghatott mindennapi esti tevékenységéhez. Odakészítette az asztalra a gondos betűkkel megírt bevásárlólistát, és az aznap érkezett reklámújságokat. Sokadszor átnézte a gyöngybetűs felsorolást, egy-két nagyon fontos dolgot felírt, de ugyanakkor a kevésbé szükségeseket kihúzta. Szükség volt erre mert a konyhára szánt keret nagyon szűkös volt. Kezdődött az iskolai tanév, sok mindenre kellett a pénz. Ezután elővette az aznapi reklámújságokat és böngészni kezdte. Tételesen haladt végig a feljegyzésein, majd átnézte az újságokat, mi, hol olcsóbb és ezeket egy külön papíron felfektette. Ez így zajlott egész héten, míg pénteken elkészült egy végleges útvonalterv: melyik boltban mit kell majd vásárolniuk.
Szombaton reggel izgatottan ébredt az egész család, elérkezett a nagy nap. A gyerekek maguktól megmosták a fogukat, szépen felöltöztek, amit más hétköznapokon csak ímmel-ámmal hajtottak végre. A családfő átnézte a bevásárlólistát és megsaccolta, hogy körülbelül milyen tömegű lesz a heti bevásárlás. Ennek megfelelően hátizsáktól kezdve az utolsó fellelhető szütyőig mindent begyűjtött és felmálházta a családot. Gyalogosan indult neki a kis csapat a nagy kalandnak. Volt ugyan egy öreg autójuk, de az udvaron csak árván várta, hogy egyszer rákerüljön a sor. Örökké éhes volt és csak végszükség esetén, vagy nagyon ünnepi alkalomkor duruzsolhatott fel a motorja. A rangsorban még a kutyák is előbbre voltak, ők bezzeg mindig kaptak enni, még ha néha csak száraz kenyérhéjat is. Ezért volt ellenséges a farkcsóválókkal, ha tehette gáncsot vetett nekik.
A kirándulók időközben elérték az első akadálypályát, és belevetették magukat a szombati nyüzsgésbe. Minden meghatározott forgatókönyv alapján zajlott: anya-apa páros a bevásárlókocsival és az egyes számú listával körbeszáguldozott, a gyerekek pedig nézelődtek az érdeklődésüknek megfelelően. Meghatározott időpontban a pénztárnál találkoztak és megszabadultak nehezen szerzett kis pénzüktől, majd irány a következő kijelölt hely a turistaútvonalon. Minden helyen más arcok, más emberek, más árucikkek várták őket, így nem volt unalmas a bevásárlóturizmus. Már a negyedik állomásnál voltak, amikor egy kis homokszem került a gépezetbe: a gyerekek nem jelentek meg a megbeszélt időben. Apa a keresésükre indult. A kisebbiket a játékok birodalmában találta. Önfeledten egy hatalmas dömpert tologatott. Apa a vállára tette a kezét:
‒ Gyere nagyfiú lassan mennünk kell - mondta -.
A fiú óvatosan megfogta a termetes játékot és visszatette a helyére, majd megsimogatta és elbúcsúzott tőle. Az apa látva a jelenetet elszorult szívvel megfogta a fia kezét és a nagyobbik gyerek keresésére indult. Őt a műszaki osztályon találták meg, egy háromdimenziós televíziót bámult megigézve az orrára biggyesztett hozzá való szemüveg mögül. A kisebbiket is elbűvölte a látvány, miután ő is szerzett egy szemüveget. Ebből már apa sem maradhatott ki, így hármasban ámuldoztak tovább. Apa ocsúdott fel leghamarabb:
‒ Nyomás fiúk, kikapunk anyától!
Csendben visszarakták a szemüvegeket, a nagyfiú vigasztalta a többieket:
‒ Ha majd nagy leszek és pénzt keresek, nekünk is lesz ilyen!
Az apa tehetetlennek és szomorúnak érezte magát, volt ugyan otthon egy öreg színes, de csak korlátozott időben nyithatta ki a szemét, mert sok energiát habzsolt, ami kellet a hűtőnek, meg a fényt-adóknak.
Meg is kapták rendesen a beosztásukat, hogy hol a csudában voltak ennyi ideig, de magában mindegyik arra gondolt, megérte.
Így haladtak szépen sorban a kijelölt útvonal mentén, amíg el nem érték az utolsó állomást. Ez volt a kedvencük, ezt általában az út végére tették desszertként. Ez volt a legnagyobb, a legtágasabb. Itt rohangálhattak a gyerekek a széles sorok között, és apa is rodeózhatott a bevásárlókocsival. De mindannyiuk kedvence a bevásárlósorok között felbukkanó kis sátras kínálóhelyek voltak. Itt apró kis adagokban valamilyen új termékre hívták fel a figyelmet beöltözött, csinos, fiatal lányok. Anya itt ivott egy jó kis feketét vagy teát és bevetette magát az utolsó rohamba. Apa itt büntetlenül évődhetett a lányokkal, miközben valamilyen új ízesítésű italféleséget kóstolgatott. Egyébként már régen nem látott a torka alkoholt, nem telt volna rá, de egyébként is úgy volt vele, hogy fiatalkorában már megitta az egész életre szóló statisztikai mennyiséget. A fiúk meg aztán minden honnan csippentettek egy-két falatot. De a mai nap igazán különleges volt: az egyik standon apró csokiszeletkéket láttak meg. Egymást lökdösve rohantak oda, majdnem felborítva a kínálópultot. Vettek egy-egy szeletet, illedelmesen megköszönték és a szájukban a mennyei ízzel továbbrobogtak. Nagy ünnep volt otthon ha csokihoz jutottak, így hát egyszer csak megint ott voltak és vettek még egy szeletet. Az anya távolról, egyre közelítve, figyelte az eseményeket. Amikor harmadszor próbálkoztak volna éppen odaért és rájuk szólt:
‒ Hányszor megmondtam már, hogy csak egyszer vegyetek mindenből!
‒ Tessék csak hagyni őket, gyertek és vegyetek Peti és Lóci – szólalt meg a kedves, mosolygós kínálólány.

2011. szeptember 20., kedd

A padon


A férfi munka után ráérősen sétált hazafelé. Tulajdonképpen kellemes napja volt, semmi nem zökkentette ki a megszokott kerékvágásból. Kiürítette a gondolatait, kirakatokat nézegetett, bámulta a város zsibongását, ösztönösen kerülgette a szembe jövő arctalan embereket. Meglátott egy parkot, arra vette az útját. Hirtelen körülölelte a természet kis szigete, távolabbi lett a zaj és felváltotta a madárcsicsergős nyugalom. Nagyot szippantott a levegőbe.
Ekkor hirtelen egy pillanatra elsötétült előtte a világ, levegő után kapkodott, megszédült. Érezte, ahogy a lábaiból elszáll az erő, kezeivel ösztönösen kapaszkodót keresett. A szeme sarkából felfedezett egy padot, nagy nehezen megtette az oda vezető pár lépést, és lehuppant. A mellkasa szorított, a kezei zsibbadtak, úgy érezte megfullad. Utolsó erejéből nagy levegőt vett, mint egy fuldokló és várta a legrosszabbat. De a rosszullét amilyen váratlanul lecsapott, olyan gyorsan el is tűnt. A vadul verdeső szíve fokozatosan visszaállt a régi, jól megszokott ritmusába. Nagyon beijedt, még soha nem érzett hasonlót, sőt igazából még beteg sem volt soha, kórházba is csak látogatni járt.
Idegesen cikáztak a gondolatai: - Igen, talán ez volt az első figyelmeztetés. De hát mit akarsz vén bolond, hiszen már hatvan éves vagy, te sem élsz örökké, minden nap ajándék-.
Lassan megnyugodott, elhatározta, hogy energiatakarékos üzemmódra áll át. Megfontolt lesz, nem végez felesleges mozdulatot csak amennyi szükséges. Ezek a gondolatok végleg visszaállították a belső békéjét.
Lágy szellő érintette meg az arcát, a levelek között a napsugár incselkedett vele. Csend volt, nyugalom és békesség. Ekkor vette észre a fiatal lányt a szemközti padon. Gyönyörű volt, olyan mint azok a lányok akiket „véletlen” kalandozása során az adult oldalakon látott. De csak ennyi volt, tovább már nem érdekelte, újra saját gondolatai foglalkoztatták. Egy idő után azonban lopva odasandított és látta, hogy a lány egyre feltűnőbben őt figyeli. Még azért körülnézett, hátha valaki más is van a környéken, de csak ketten voltak. Ismerte ezt a nézést, az éhes vadmacska tekintet volt ez, sokszor átélte már. Eszébe jutott a boldog ifjúkora, amikor annyi kalandra lett volna lehetősége. De valahogy soha nem jutott el a megvalósításig, mert akkor már foglalt volt a szíve. Soha nem okozott volna csalódást a szeretett lénynek, nem tudott volna többé belenézni azokba a boldog, rajongó szemekbe. Persze férfitársai akik kalandjaikkal dicsekedtek, lenézték és kigúnyolták ezért, de ez egyáltalán nem zavarta. Jó volt minden úgy ahogy volt, szeretett és szerették.
Talán hiúságból nem viseli a szemüvegét ez a lány, mert hogy nem jól lát az biztos. Egy kicsit jobban megnézne észrevenné, hogy már nem vagyok lepedőakrobata korban, vagy ennyire mindegy. - mosolyodott el a gondolatain. Ha tudná azt amit én, hogy a fogaim közül már csak minden második-harmadik van meg, az sem szembe egymással, úgy hogy lassan belépek a második bébipapis gyerekkorba. Azt, hogy a bő ing tulajdonképpen egy kishordónyi pocakot takar, hogy már régóta a „tükörtojás” egylet tagja vagyok. Azt sem tudhatja, hogy a párommal való utolsó együttlét, -ami már nem most volt-, eredménytelenségbe, majd a végén kabaréba illő harsány nevetésbe torkollott. Azóta is az önfeledt, boldog ölelés a legnagyobb élményünk ameddig eljuthatunk, de jól van ez így. Eszébe jutott egyik kollégája, aki miután észrevette, hogy feledékenységből nem húzta fel a cipzárját, figyelmeztette őt. Mire ő korrigálva a hibát, megköszönte és halkan odasúgta:
‒Tudod a döglött disznóra sem csukják rá az ólajtót!
Ezt valószínű nem kellett volna mondania, mert ezután a munkatársai más szemmel néztek rá. A helyzet ennyire nem volt tragikus, csak már oda volt a régi virgoncság, lecsitultak a szenvedélyek.
Idáig jutott a gondolkodásban, amikor észrevette, hogy a lány lassan feláll és andalgó léptekkel elindul felé.
Megállt benne az ütő. Olvasott ilyent az interneten, hogy manapság már a lányok kezdeményeznek, de nem gondolta, hogy ez tényleg így is van. Az ő világa még az udvarlásról, a randevúkról, a lopott csókokról, a házibulik forró hangulatáról szólt, ahol azért a fiú volt az irányító, a kezdeményező. Volt benne valami izgalom, ahogy a kapcsolat haladt egyre előbbre, az első ügyetlen kézfogástól kezdve, a végkifejlet felé. És most itt jön vele szembe egy gyönyörű nő és ha nem vigyáz még be is vonszolja a legközelebbi bokorba.
Felpattant a padról és olyan gyorsan távozott a helyszínről ahogy csak tudott, félretéve az energiatakarékos életmódról tett ígéretét, majd elvegyült a biztonságot nyújtó, szürke emberáradatban.

A kakukkos óra


Néha mikor úgy érezte, hogy sok a világból, ide a padlásra menekült. Szeretett itt a régi emlékek között megbújni. A tetőcserepek között átszűrődő fény különös hangulatot varázsolt a helynek. A férfi befészkelődött a régi, öreg lába-vesztett fotel ölelő karjaiba, és régi fényképeket nézegetett. A képek boldog gyerekkorát idézték, mindig melegség öntötte el, ha közöttük lehetett. Azután néhány megsárgult könyvbe lapozott bele, csak úgy véletlenszerűen. Érezte a régi könyvek illatát, és ahogy halkan suttogták a gondolataikat. Amikor belefáradt az olvasásba, egy kicsit hátradőlt és szemeivel végigsimogatta a körülötte lévő tárgyakat. Egy díszes faláda mögött felfedezett valamit amit nem tudott beazonosítani, ezért odament és megnézte közelebbről. Jobb időket megélt vén kakukkos óra volt. Leporolta és fotelhoz vitte, az ölébe ültette és az óra azonnal mesélni kezdte a történetét:
Az órát ő vásárolta valamilyen ünnepi alkalomra a szüleinek. Nagy szeretettel fogadták az új jövevényt, a kakukk megkezdte áldásos tevékenységét, óránként jelezve az elmúlást. Egy idő után azonban kezdett terhes lenni az éjszakai hangos ketyegésével és a mindig szorgos kakukk rikácsolásával, ezért apa átváltoztatta dísztárgyá, leakasztva a mechanikát működtető súlyokat. A kakukk csendben élte meg amikor az apa egy borongós őszi napon örökre elment. Az egyedül maradó anya nehezen viselte a szeretett lény hiányát. A fiú ha ideje engedte meglátogatta és próbált lelket önteni belé. Egy ilyen látogatás alkalmával vette észre, hogy az óra újra jár.
‒Tudod, nem érzem olyan egyedül magam.- indokolta döntését az anya.
Jó pár év eltelt, amikor a fiú hivatalos volt az édesanyjához születésnapi ebédre. Reggel csak egy pár falatot kapott be, mert sejtette, hogy anyja ma is kitesz magáért és a kedvencét főzi majd: göngyölt marhafelsált, savanyú káposztával és kenyérgombóccal. Korán érkezett, a főzés még javában zajlott. Egy ideig elbeszélgettek, majd az anya bezavarta a szobába, mert nem szerette volna, ha megtudja mi lesz az ebéd főmeglepetése. Bambán tévézgetett és töltögetett magának a kikészített italarzenálból. Ritkán ivott, ezért az alkohol gyorsan a fejébe szállt. Valami hiányérzete támadt, így hát körülnézett. Jó időbe telt amíg rájött, hogy nem jár az óra.
‒Mi van a kakukkal? – kiabált ki a konyhába.
‒Fogalmam sincs, egyszer csak nem jött ki! – jött a válasz.
Leemelte a falról az órát és belenézett, úgy tűnt neki, hogy nem túl bonyolult szerkezet, így hát neki állt megjavítani. Amikor elkészült, annyira biztos volt a szerelés végeredményében, hogy ki sem próbálta, csak felakasztotta a falra. Időközben a konyhából bejövő illatok azt sejtették, hogy nemsokára kész az ebéd. Ünnepi alkalomkor a szobában fogyasztották el a lakomát, így volt ez most is. Anya befordult a levesestállal és megkezdődött a kulináris élvezet. Ebéd közben fel-felsandított az órára mert közeledett a kakukk jelenési ideje. Amikor elérkezett az idő felpattant és az órára mutatva kiáltotta:
‒Meglepetés!
Az anya a jelzett irányba fordította a fejét és várt. Egy ideig semmi nem történt, majd váratlanul kicsapódott a kakukk ajtaja, a kakukk azonban sehol. Már közelebb lépett volna, hogy miért lustálkodik ez a jószág pont akkor amikor a legtöbbet kellene neki kakukkolni, amikor csigalassúsággal kivánszorgott a madár az odújából és elindult előre. Mielőtt kiért volna a végére hirtelen begyorsított és a végponton rántott egyet kakukk uraságon. Ettől a kakukk orra esett és lógva maradt a kifutó végén, miközben legjobban a hasfájós macska hangját utánozva úgy maradt.
Egy pillanatig döbbent csend következett, majd kibuggyant belőlük a nevetés. Soha nem látta még az édesanyját ilyen jóízűen nevetni, még a könnye is kicsordult. Az ebéd többszöri nevetésroham közepette telt el. Egyszerűen nem lehetett kibírni a látványt nevetés nélkül, ahogy ott lógott a kakukk szárnyaszegetten. Az ebéd végén megígérte, hogy majd valamelyik nap eljön és tiszta fejjel megjavítja. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy egy jó ideig nem tudott menni. Amikor legközelebb meglátogatta az édesanyját, látta, hogy a kakukk újra működik.
‒Nem győztelek kisfiam kivárni így elvittem egy óráshoz. – indokolta döntését az anyja. Azt látnod kellett volna, ahogy kínlódtam amíg nagy nehezen visszatuszkoltam a madarat a házába, miközben eszembe jutott a „nagyjelenete” amit nem lehet kuncogás nélkül felidézni. Ahogy átadtam az órásnak, gyorsan menekültem volna ki az üzletből, de a kíváncsi ember belenézett és utánam szólt:
‒Látom „szakember” javította!
Amikor mentem az óráért már előre rettegtem, hogy mit fog szólni, de aránylag rendes volt, csak neked üzent valamit.
‒És mi volt az? – kérdezte a férfi.
‒Cipész maradjon a kaptafánál!

Az álom


Monoton teltek a hétköznapjai: felkelés 6:00, fogmosás megszokott márkával, reggeli frissítő zuhany, öltözés /hétfői gatyó, hétfői ing hétfői nyakkendő/, instant kávé, unalmas munka /már 10 éve ugyanott, ugyanaz/, hazajövetel gyalog, hogy teljen az idő, otthoni játszóruha, nasi és tv, 9:00 fekvés, nyugtalan álmok. Másnap ugyanez csak keddi gatyó, keddi ing és keddi nyakkendő. Egyetlen társa egy virág volt akit, ha eszébe jutott meglocsolt és ilyenkor beszélt hozzá. Megőrült a magánytól, úgy érezte összenyomják a falak. Már sok mindennel próbálkozott, de semmi nem vált be. Jelentkezett társkereső hirdetésekre, mindegyikkel befürdött. Egyszer még egy ismerkedési estre is bemerészkedett, borzalmas volt, soha többet nem próbálta. Nem tudta milyen úton induljon el. Nem volt vallásos, de esti lefekvéséhez egy imafélét barkácsolt magának, amit minden este elalvás előtt elmormolt. Ebben az imában egy társat kért magának akivel boldog lehetne.
Talán a szürke falak színessé válnának, a konyhában mosolyogva főne a vacsora, a zuhanyrózsa örömmel adna meleg vizet, és kis helység tartálya lehúzná saját magát.
A szempillái lassan lecsukódtak, billegett a valóság és az álom határán. Látta ahogy kilép az alvó testéből, felemelkedik és már kinn is volt egy virágos mező fölött. Szeretett repülni, ilyenkor súlytalannak érezte magát, érezte a lágy szellő simogatását, a Nap jótékony melegét.
Minden átmenet nélkül a földön volt újra. Hirtelen minden kékre változott. Szerette a kék színt megnyugtatta. A nagy kékségben felhők úsztak felé, olyan közel, hogy szinte érintették az arcát. Először lassan, méltóságteljesen, majd egyre gyorsabban jöttek, egészen addig míg bele nem szédült és egy nagyot kiáltott.
Ekkor egy erdőben találta magát. Sűrű sötét volt, mindenhonnan indák lógtak le. Mindenütt pókhálók, nedvesség, félelmetes árnyak. Úgy érezte, hogy minden felé közelít, az indák meg akarják fojtani, a pókok rajta mászkálnak, égő szempárok közelítenek.
Egy pillanatra kipattantak a szemei, nagy levegőt vett, mint a fuldokló, aki a víz alól az utolsó pillanatban ér a levegőre, majd visszatért az álmok világába.
Most egy hegy tetején ült és a távolt fürkészte. A táj nyugodt volt és barátságos. Élvezte a csendet, semmi sem zavarta a békés szemlélődésben. A hajnali szendergésben a Nap kibújt két hegy között és első sugaraival végigpásztázta a vidéket. Lecsukta a szemeit és érezte ahogy a Nap sugarai átsütnek a szemhéján. Ekkor hirtelen elsötétedett minden. Amikor kinyitotta a szemét iszonyú viharfelhők borították az eget és pillanatok alatt kitört az égi háború. A villámok közvetlen közelében cikáztak és iszonyatos mennydörgés rázta meg a levegőt. Kicsi kora óta félt a vihartól, amióta játék közben a hirtelen jött vihar miatt, egy indiánsátornak kinevezett kukoricaszárkúpban rekedt, és körülötte tomboltak az elemek.
Teljesen leizzadva ébredt fel. Megnézte az órát, még csak 3 óra 20. Ivott egy kis vizet, egy kicsit téblábolt a sötétben, húzta az időt, de az álmosság győzött és újra lefeküdt. Többször felriadt ahogy lassan lecsukódtak a szemei, de újra álomba merült.
Hétköznapi utcai forgatagban találta magát. A járdán ment gyalogosan, sodródott a tömeggel. Nem nézett senkire, csak üres tekintettel haladt a célja felé. Ekkor hirtelen el kezdte hallani a feléje közeledők gondolatait: „Talán ma megmondom neki az igazat”, „Anya nem szeret engem, csak magát szereti”, „Boldog vagyok, hogy élek”, „A sötét erők ellen harcolnunk kell”, „Barátom, figyeld a jeleket”, A mai estémet a családommal, vagy a szeretőmmel töltsem?”. A gondolatok egyre gyorsabban kavarogtak és zúdultak felé, már csak szófoszlányokat fogott fel, kibírhatatlan káosszá formálódva bömböltek az agyában. Ekkor hirtelen csend lett. Az emberek mozdulatai lelassultak, az arcok homályossá váltak. Mint egy varázsütésre megállt az idő, minden kimerevedett, csak ő ment tovább. A tömegben egy lányt látott közelíteni, még nem látta az emberektől, inkább csak érzékelte. Mikor a közelébe ért, egy rövidke pillanatra meglátta az arcát, gyönyörű volt. De ahogy feltűnt, olyan gyorsan el is illant a látomás.
Az óra ébresztette álmából. Felült az ágy szélére, hogy egy kicsit összeszedje magát. Általában nem szokott emlékezni az álmaira, de most olyan tisztán látta az utolsót és a lány arcát, hogy beleborzongott. De aztán csak elmosolyodott: ez is csak egy álom ami nem válik valóra. Felállt és megindította a reggeli rutinját: péntek lévén pénteki gatyó,….
Amikor elkészült ránézett az órájára, úgy gondolta van elég ideje ahhoz, hogy gyalog sétáljon a munkahelyére. Beolvadt a város nyüzsgő forgatagába. Ösztönszerűen elkezdte fürkészni a szembejövök arcát. Látott egy férfit hosszú ballonkabátban, majd egy anyukát a kislányával, egy öreg néniket a botjára támaszkodva, egy papot hosszú reverendában, egy szakállas alakot aki a szemébe nézett, mintha mondani akarna valamit, majd egy agyoncicomázott úrilányt.
Ekkor az emberek feje fölött meglátott egy óriásplakátot.
Biztos csak a képzeletem játszik velem, de arra a lányra hasonlít akit az álmomban láttam. Bolond vagy, már megint azok az álmok – hessegette el magától a gondolatot.
A földre szegezve a tekintetét haladt tovább, amikor megpillantott valami csillogót és lehajolt érte. Ekkor ment el a lány mellette.
Milyen szerencsés napom van! - kapta fel a százast és mosolyogva továbbsétált.

A mosogatógép


A mosatlanok egyre csak gyűltek a konyhapulton. A zsúfoltság miatt nagy volt az elégedetlenség az edények között. Különösen nehezen viselték ezt a tömegnyomort az ünneplős készlet tagjai. Ők általában a pohárszekrény kiemelt részén figyelték a mindennapok forgatagát. Csak ritka ünnepekkor és különleges vendégek tiszteletére kerültek elő. Ilyenkor büszkén csillant meg a halvány gyertyafény ívelt formájukon. Használat után általában külön bánásmódban részesültek, de most a közönséges edények között kellett a tisztaságra várniuk.
Az edények a szokásos témáikkal ütötték el a várakozás idejét. A csészék a kistányérokról pletykálkodtak, a mélytányérok felsőbbrendűségüket bizonygatták a lapostányérokkal szemben, a poharak kiemelték a mindennapi fontosságukat, a bögrék csak egyszerűen nagyokat ásítottak.
‒ A gazda nem szokott ilyen lusta lenni-, állapította meg a merőkanál- ha összejövünk egy páran, már megyünk is a tisztítóba. Valami különös eseménynek kellett történnie.
‒ Talán összefüggésben lehet azzal, hogy új edényeket láttam az asztalon – vetette közbe a kiskanál. Ettől mindannyian izgatott lettek és találgatni kezdték, hogy kik lehetnek az új jövevények.
Aznap este már nem kerültek sorra, lekapcsolódott a fény, sötétben maradtak. A félősebbek közelebb húzódtak a többiekhez és lassan mindenki elcsendesedett. A nyugalom nem tartott sokáig, mert az öreg bögre horkolása felébresztette a többieket. Rápisszegtek, húzták a fülét, lökdösték de csak tovább horkolt. Végül az egyik villa kitalálta, hogy fordítsák a szájával lefelé. Ez végül bevált és végre mindenki nyugovóra tért. Hajnalban a kakasmintás pohár ébredt leghamarabb, kukorékolni akart, de aztán meggondolta magát. Az edények szép lassan ébredezni kezdtek, nagyokat nyújtózkodtak és többen is felháborodásuknak adtak hangot, mivel az ételmaradékok maradéktalanul rájuk száradtak.
‒ Nehéz napunk lesz, -morgolódott a nagy tekintélynek örvendő konyhakés- mikorra újra tisztává varázsol bennünket a zuhanyzó.
De el jött ez is: kinyílt a nagy ajtó és szépen rendezetten mindenki bekerült az előre kijelölt helyére.
A poharak, bögrék, kistányérok az emeleti zuhanyzóban kaptak helyet. A tányéroknak egy-egy külön zuhanytálca jutott, az evőeszközök álló zuhanyfülkéket kaptak, mellettük a lábosok terpeszkedtek nagy méretükkel.
Az elit készlet természetesen most is zsörtölődött, hogy együtt kell zuhanyoznia a pórnéppel, ráadásul ilyen körülmények között. A tányéroknak jó volt így, ők szerettek összebújni. Legjobban a kis, egyszerű piros lábos örült, mert ahogy felnézett a felső emelet rácsai közt, éppen látta a piros pöttyös kis bögrét, akibe titokban szerelmes volt.
Ekkor az ajtó hirtelen rájuk csapódott, sötét lett, és az edények nagy visongása közepette megindult a fürdés. Hatalmas nagy forgó kar lövellte rájuk a kellemes meleg vizet. Egy kicsit elbágyadtak a simogató, bársonyos permetben. Szép lassan elcsendesedtek és átadták magukat az élvezetnek. Ezt a pillanatot használta ki az öreg fületlen bögre és mesélni kezdett:
‒ Tudjátok, jó ez a mosakodás is, de nem lehet összehasonlítani azokkal a régi szép időkkel. Akkoriban a gazda mindenkit egyesével a kezébe vett, lágyan, finoman érintve minden kis porcikánkat. Előbb jól megszappanozott, majd frissítő hideg zuhannyal leöblített minket, ezután pedig puha törölközővel szárazra törölt. Még egyszer körbenézett rajtunk, hogy nem maradt-e ki valamelyik részünk a tisztálkodásból, elmosolyodott és visszatett a helyünkre. Benne volt ebben egymás tisztelete, az érintés melegsége.
A fiatalabbak tátott szájjal hallgatták az öreg történetét és próbálták elképzelni azokat az időket. Az idősebbek morogtak, hogy az öreg már megint ezzel az unos-untalan témával jön elő. Az úri népség egyszerűen csak összenézett és kuncogott.
Most mindenki elcsendesedett, mert jött a kedvenc részük: a száradás. Meleg fuvallat érkezett a falakból és ezt mindenki élvezni akarta. Többen elszunyókáltak a bizsergető érzés közben, majd néma csend lett. Máskor ilyenkor elég hamar kinyílt a szabadulás ajtaja, de most elég sokat kellett kuksolniuk a sötétben.
Aztán hirtelen kicsapódott a bejárat és beömlött a fény. Egy idegen kéz rakosgatta ki őket az asztalra, szépen sorba egymás mellé. Már mindenki ott volt csak az öreg fületlen bögre kuporgott még a fürdőben. Ami ezután történt arra az edények örökké emlékezni fognak.
Eltelt néhány nap, minden visszazökkent a hétköznapokba. A régi edények helyet szorítottak az új edényeknek, gyorsan összebarátkoztak, különösen úgy, hogy a jövevények olyan nőiesek voltak. A rózsaszín szívecskés pohár, a lágy vonalvezetésű, mintás tányér, a Garfield-os bögre megtalálták a helyüket és úgy beilleszkedtek, mintha örökké itt éltek volna.
A régiek egyik nap a gazda hangját hallották:
‒ Drágám! Nem láttad a fületlen bögrémet?
‒ Édesem, kidobtam már olyan csúnya volt.
‒ De ez volt a kedvenc, gyerekkori bögrém. Sok kedves élmény fűződik hozzá, azért szerettem.
‒ Jól van el ne bömbizd magad, majd kapsz tőlem a szülinapodra egy másikat.
Az edények csendben hallgatták a párbeszédet. Mindenki a gondolataiba mélyedt.

Egy munkanélküli stációi


I. Egyébként nem szerette a hétfőket, de most jó kedvvel ment munkába. A munkahelyén a szokásos savanyú arcok fogadták, megpróbálta őket egy kicsit felvidítani, hiszen az élet olyan szép. Alig kezdte el a munkát amikor a főnöke behívatta magához. Forgott az agya, hogy talán valamit elrontott, de nem jutott eszébe semmi. A főnök nehezen kezdett bele a mondókájába, de végül csak kibökte:
– A vezetés úgy döntött, hogy létszámleépítést hajtunk végre, és sajnos Te is beleestél. Én próbáltalak megtartani, mert jó munkaerő vagy, de nem sikerült. Nagyon sajnálom. Ma már nem kell tovább dolgoznod, a papírjaidat átveheted a személyzeti osztályon.
Egy gyors kézfogás és már kint is volt az ajtón kívül.
Olyan biztosnak látszott ez a munkahely, úgy gondolta, hogy azt a négy évet ami még a nyugdíjig hátra van, már féllábon is kibírja, és jöhetnek a boldog nyugdíjas évek, barkácsolhat, az unokáit megtanítja a csibészségeire.
II. Miután átesett a sokkon, előtérbe került szokásos optimizmusa: de hát annyi mindenhez értek biztos, hogy akad munka a számomra. Manapság egy középfokú végzettséggel biztos az elhelyezkedés.
El kezdte böngészni a hirdetéseket, van itt munka elég nyugodott meg. Minden hirdetésre jelentkezett, ahova a végzettségének megfelelő munkát kínáltak. Sok helyről válaszra sem méltatták, két helyről hívták vissza, de mikor kiderült az életkora, sajnálkozva közölték, hogy fiatalokra van szükség.
III. Nem volt mit tennie elment a Munkaügyi Központba, hogy regisztráltassa magát, és legalább valami kis jövedelemre tegyen szert. Amíg várakozott, körülnézett a sorstársak között. A várakozok nyolcvan százaléka a kisebbség tagja volt, láthatóan otthonosan mozogtak a közegben. Egymást szórakoztatták, hogy ki milyen trükkel jut segélyhez. Hirtelen úgy érezte, hogy innen menekülnie kell, nem való ebbe a világba.
IV. Úgy döntött, hogy meglátogatja édesanyját a temetőben. Leült a sír szélére és elpanaszolta minden bánatát. A kicsiny gomolyfelhők szomorúan tekintettek le rá. Úgy érezte, hogy egy kicsit megkönnyebbült és elindult hazafelé.
V. Másnap telefonhívást kapott egy rég elfeledett baráttól. Nagyon megörült neki, végre valakinek kipanaszkodhatta magát. Hosszú telefonbeszélgetésük végén a barátja megígérte, hogy megpróbál valami munkát keríteni a számára. Alig telt el pár nap, már kereste is, és munkát ajánlott.
VI. Madarat lehetett volna vele fogatni, olyan boldog volt. Ketten dolgoztak egy pici irodában. A kolléganője, nagyon kedves, barátságos jelenség volt. Mélyen átérezte a történetét, mindenben segítette, hogy visszanyerje az elveszett hitét és önbizalmát.
VII. De az öröm nem tartott sokáig, az iroda megszűnt és ők mindketten az utcára kerültek. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez vele történik meg. Az a híres optimizmusa egyre kevésbé segítette, magába roskadt, depressziós lett.
VIII. Félve ment haza. Felesége újra sírni fog, hogy mi lesz velük, anyósa szúrós megjegyzéseket enged majd meg magának. Bár nem szerette a közös életet a párja szüleivel, de most mégis egy kicsit hálás volt, mert legalább éhen nem halnak, mindig jut egy tányér forró leves. Egyik este a háttérzajnak bekapcsolt tv-ben egy hírre figyelt fel: a családapa, miután elvesztette munkáját, nem tudta elviselni, hogy neje és anyósa állandóan ezzel zaklatták, agyonverte őket. Látta, hogy neje egy pillanatra magába mélyed. Megnyugtatta, hogy ő nem fog eljutni idáig.
IX. Elhatározta, hogy félretéve minden büszkeségét és önbecsülését, ezentúl bármilyen munkát elvállal. De alkalmi munkák jutottak csak neki, kenyérmorzsák és vízcseppek. Kihasználták, megalázták és úgy érezte egyre mélyebbre süllyed. Robotnak érezte magát aki kinyitja a szemét, végrehajtja a parancsokat, majd kikapcsol és megpróbál regenerálódni és az egyre kevésbé sikerül. De véget értek az idénymunkák, és ő újra ott volt munka nélkül.
X. Otthon egyre feszültebb volt a helyzet, kezdte megérteni a híradóban hallott férfi lelki állapotát. Ő a maga agresszív módján oldotta meg a helyzetet.
Egyik nap amikor hazaért és betette a kulcsát a zárba, nem tudta kinyitni az ajtót. A felesége hangját hallotta meg az erkélyről:
– Ne is próbálkozz, apuka kicserélte a zárat. Majd akkor gyere vissza ha normális munkád lesz!
XI. Céltalanul rótta az utcákat, belenézett a szembejövők szemébe, valami jelre várva, de nem kapott választ.
Ahogy a téboly határán bolyongott, útja egy kert mellett vitt el, megtalálta a megoldást. Letépte a ruhaszárító kötelet, egy út menti fa ágán átvetette, felmászott és a nyakára hurkolt kötéllel a semmibe ugrott.
XII. Élete utolsó pillanatában lepergett előtte minden: a tudatébredő gyerekkor, az első szerelem, az ifjúi bolondozások, a kihívások, a családi szeretet, az a kevéske boldogság ami az életből kijutott neki. Hirtelen távoli lett minden és megérkezett a sötétség.
XIII. Lehet, hogy nem kellett volna ennyit innom,-gondolkodott el-húz a fejem. De egy pillanat alatt kijózanodott, amikor meglátta maga előtt a férfit, aki egy fán felakasztva ringatózott a holdvilágos éjszakában. Soha nem látott még halottat, teljesen lebénulva nézte, aztán eszébe jutott, hogy segíteni kellene rajta, hátha él még. Felügyetlenkedte magát a fára és elvágta a kötelet, de már elkésett.
XIV. A temetésre csak néhány ember jött el, azok akik fontosak voltak az életében.

A tér


Egy tavaszi napon, ahogy felébredt eszébe jutott, hogy ma az egész délelőttje szabad. Hirtelen nem tudta mit kezdjen a rászabadult szabadidővel. Arra gondolt, amíg eldönti, lesétál a boltba. Vett egy üveg ásványvizet, és a kis tér egyik sarkában leült egy padra. Lassan része lett a térnek, figyelni kezdte a reggeli zsongást.
Egy anyuka haladt el kisfiával, arcán a mindennapok rutinjának unottságával. A kisöreg koravén arcáról semmilyen érzelem nem volt leolvasható. Kezében egy megrágott kiflivel, hátán ormótlan nagy táskájával, egykedvűen ballagott a „fejet teletömő” felé. Az anyja kötelességtudatból kísérte őt, de gondolatai láthatóan egész máshol jártak. Úgy ballagtak egymás mellett, mint két idegen akiket csak a véletlen sodort egymás mellé.
Velük szemből, egy diplomatatáskás, öltönyös érkezett. Arcán az a tipikus bankárfelsőbbségi kifejezés, amire csak ők képesek. Benne van ebben a biztonságérzet, a pénz hatalma, a merevség, a mások lenézése, a szögletesség, az érzelmek kizárása. Előreszegezett tekintettel, szinte a föld felett lebegve, határozott léptekkel hagyta el a teret, a mára kitűzött célja irányába.
Sportosan öltözött paneltünemény közeledett. Láthatóan összekötötte a reggeli joggingot, a kutyasétáltatással, és a bevásárlással. A póráz végén lévő láthatóan boldog volt, hogy egy kicsit kiszabadult fogságából. Össze-vissza futkosva olvasta a „kutyaújságot”, a sorstársak által otthagyott szagokat. De nem volt hosszú életű az öröme, mert a bolt elé értek, és egy útjelző oszlop foglya lett. Rutinosan a földre feküdt, és a boltról szemét le nem véve, várta a gazdit. A vásárlás úgy látszik tovább tarthatott a szokásosnál, mert egy idő után felpattant, és éktelen ugatásba kezdett, egy új hangot adva a tér zsibongásához. Nagy sokára megérkezett, felpakolva, nagy cekkerekkel a póráz másik vége, és hazafelé vették az irányt.
Fiatal pár andalgott be a térre. Egymás kezét fogták, egymás szemében látták önmagukat. Nem létezett számukra külvilág, egy boldogságburokban, láthatóan nagyon jól érezték magukat. Aki rájuk nézett elmosolyodott, és talán elmúló fiatalságába révedt. Diákszerelem, ami csak egyszeri, megismételhetetlen élmény. Mintha világosabb, színesebb, és barátságosabb lett volna a tér. Aztán szép lassan eltűntek a sarkon, és a varázslat elillant.
A szemeit most végig futtatta a tér beépített tartozékain.
Egy alkalmi standot felépítő, sunyi tekintetű áruson, aki kétes eredetű földiepret kínált, felépített ládatornyából. Magabiztosan, nagy hangon, kínálta a portékáját.
Aztán ott volt egy lejmoló. Fel-alá sétált, alkalmat lesve, majd váratlanul lecsapva áldozatára, pénzt, cigarettát kunyizott, nem túl nagy sikerrel. De egyszer csak felderült az arca, mert egy sorstársát pillantotta meg. Együtt leültek egy padra, és elemezni kezdték szakmájuk fortélyait.
És ott volt még a parkok állandó tartozéka, az újságolvasó személyében. Az újságjuk mögé megbúvó arctalan emberek ők. Lehet egy nyugdíjas, aki az otthoni veszekedés elöl menekült ide. De lehet egy sportrovatot olvasó, de önmaga soha nem sportoló, magányos férfi. Vagy valaki, akit leküldtek a boltba, de nem annyira akaródzik hazamenni férj.
Egy öreg nénike közelített, lassú, kimért léptekkel. Az idő már megtépázta, ez látszott mély ráncokkal barázdált arcán. Kis szatyrát magához fogva, nehézkesen leült egy fát körülvevő kis szegélyre. Látszott rajta, hogy nincs hová sietnie, az élet minden napja ajándék számára. Egy ideig ő is figyelte az embereket, egy pillanatra úgy tűnt összefonódik a tekintetük, nekik leskelődőknek. Aztán a figyelme a fa alatti fűre terelődött. Elkezdett kis táskájában kotorászni, majd valamit kivett belőle, és a fűbe tette. Ezután úgy tűnt mintha beszélgetne valakivel, majd öregesen felállt, és lassan elcsoszogott.
Szinte észrevétlenül, az ég beborult, és eleredt az eső. Nagy cseppekben hullt az égi áldás. A tér gyorsan kiürült, csak az eperárus maradt, mert mindenre fel volt készülve: kinyitott egy nagy ernyőt.
Nem mozdult, jól esett ahogy feltartott arcára koppantak az esőcseppek. Érezte, hogy felfrissül, megtisztul. Aztán, amilyen gyorsan jött, úgy el is illant a zivatar, újra sütött a nap, és a tér újra lélegezni kezdett. Megitta a maradék vizet, és elindult hazafelé. Útja ott vitt el, ahol az előbb még az öreg nénike üldögélt. Ösztönszerűen odapillantott. Egy kiflicsücsök volt a fűben, körülötte hangyák szorgoskodtak.

A döntés


Egyszerűen nem értem apámat. Most értem a veszélyes tini korba, szükségem volna az okos, bölcs tanácsaira. Mit kezdjek ezekkel idétlen fiúkkal, amikor megpróbálnak körbecserkészni. Anyához nem fordulhatok, ő nem értene meg. Az igazi lelki társam apa volt, ő annyira megértette az én érzékeny kis lelkemet, de már nincs velünk. Jó pár hónapja kezdődött, amikor apa teljesen megváltozott. A mindig kedves, aranyos apukám egyre undokabb lett. Mindenbe beleszólt, kezdett korlátok közé szorítani, terelgetni mint egy barikát. Ezt nagyon nem tudtam elviselni és lassan elhidegültünk egymástól. Egyre többet elmaradoztam otthonról, máshol jobban éreztem magam. Egyáltalán nem csodálkoztam, amikor egyszer hazaérve anyám közölte, hogy apa elhagyott bennünket. Annyira már nem is érdekelt, talán jobb is így, majd csak megleszünk valahogy.
Úgy egy évre rá, anya szólt, hogy költözünk, szedjem össze a kis holmimat. Bepakoltunk a vacak kis autónkba és elindultunk. Egy a város jómódú negyedében álló gyönyörű ház előtt álltunk meg. Kiszálltunk az autóból, anya egy kulcsot kotort elő és kinyitotta a bejárati ajtót. A ház egyszerűen csodálatos volt. Nem volt luxusház, de volt benne minden, praktikusan elrendezve, ízlésesen berendezve. Anyával egyik ámulatból a másikba estünk, ahogy felfedeztük a ház titkait: az amerikai stílusú konyhát, a külön fürdőszobáinkat, az udvari fürdőmedencét, a kettős garázsban álló új autóinkat. Úgy ugráltunk a felfedezés izgalmától, mint a megajándékozott kisgyerekek. Mikor végre kimerülten leültünk a kanapéra, egy levelet fedeztünk fel az asztalon. Apa levele volt még ma is tudom minden szavát:
„Kedveseim!
Ne haragudjatok rám azért mert eltűntem az életetekből. Nem akarom megindokolni, hogy miért tettem így. Sok felé vetett a sors amióta nem láttuk egymást. Aztán egy szép napon rám mosolygott a szerencse, és nyertem egy szerencsejátékon. Úgy gondoltam meg kell, hogy osszam veletek, hogy ne szenvedjetek semmiben hiányt. Az emeleti éjjeliszekrény fiókjában találtok egy betétkönyvet, remélem egyenesbe hozza az életeteket.
Apa.”
Felrohantunk az emeletre, megtaláltuk a betétkönyvet. Le kellett ülnünk az ágy szélére, mert számunkra annyira hihetetlen sok nulla volt benne. Ekkor megöleltük egymást anyával. Benne volt ebben az ölelésben minden: az öröm, hogy vége a nélkülözésünknek, hogy talán végre egymásra találtunk és a szeretett lény hiánya.

Az utóbbi időben nagyon könnyen elfáradtam ezért megkerestem egy régi gyerekkori barátomat, aki doki lett. Mindenféle vizsgálatra elküldött. Biztos valami kimerültség -gondoltam-, kapok rá valamit, és megy tovább a mókuskerék, de nem így történt. Mikor elmentem, hozzá megkérdezte, hogy őszintén beszélhet-e dologról. Mondtam, hogy persze, csak így van értelme. És ekkor szembesített a ténnyel: rákos vagy! Még elkezdte volna mondani, hogy mikor kezdjük a kezelést, de én már távozóban visszaszóltam, hogy majd visszatérünk rá.
A közeli parkban leültem egy padra és magamba roskadtam. Cikáztak a gondolataim: ha leesek a lábamról a párom és a gyerek ott fogja látni a halálba kínlódásomat? Mi lesz velük nélkülem, mikor a keresetünk éppen az életben maradáshoz elég?
Napokig őrlődtem a megoldáson, amíg végső elhatározásra jutottam. Visszamentem a dokihoz és megtudtam tőle, ha nem kezeltetem magam akkor úgy fél évem van hátra.
Otthon nem mondtam semmit a betegségemről. Nagyon nehezemre esett de meg kellett változnom, hogy minél kevesebb fájó emléket hagyjak magam után. Elviselhetetlen lettem a nejemmel és a szeretett lányommal. Talán ez volt a tervben a legnehezebb, de nem tehettem másképp. Nem volt sok időm, gyorsan kellett cselekedni. Megfigyelésre jártam egy központi bankhoz, ahol sok pénzt reméltem. Mindent aprólékosan megterveztem és eljött a nagy nap. Pillanatok alatt zajlott minden, ahogy a pénzszállító odaért, az esti bevételekkel. Soha nem hittem volna, hogy képes vagyok ilyesmire, de sikerrel jártam. Ekkor jött a legfájdalmasabb pillanat: el kellett hagyni az otthonom. Egy lepusztult tanyán húztam meg magam, néhány hajléktalannal együtt és vártam, hogy lecsendesedjen minden. Eltelt a fél év és én még mindig jól voltam. Egy napon azonban éreztem, hogy gyengülök, nem húzhatom tovább az időt, meg kell lépni a következő lépést. Nem kis pénzembe került, de sikerült találnom egy illetékest aki leigazolta, hogy a pénzemet szerencsejátékon nyertem. Vettem egy házat a gyermekem nevére, berendeztem az ízlésük szerint, majd írtam egy levelet a páromnak:
„Kedvesem!
Nem tudom, hogy ezek után szólíthatlak-e így. Bocsáss meg nekem, hogy elhagytalak titeket. Az élet fintora, hogy egy kicsit kárpótolhatlak benneteket. A szerencse rám mosolygott. Itt ez a kulcs, menjetek el az alább leírt címre, ez mától a tiétek.”
Sokat gondolkodtam hogyan írjam alá a levelet, végül úgy döntöttem, hogy csak annyit írok: ÉN.
Ott vártam, látótávolságon belül szutykos kis ruhámban a szemeteskuka takarásában, mikor befordultak az új otthonukhoz. Láttam az izgatottságukat, ahogy bementek, láttam ahogy életre kelt a ház, aztán megfordultam és csendesen elballagtam. A hajléktalan barátaimnak rendeztem egy hatalmas lakomát, majd bevonultam a kórházba.

– Volt valami az éjjel? - kérdezte még álmos szemekkel a reggeles nővér.
– Ketteske elment. - jött a válasz az éjjelestől. Én még ilyen nyugodtan, arcán boldog mosollyal nem láttam meghalni senkit sem. Vajon ki lehetett, milyen élete volt, mi volt a titka. Már sohasem fogjuk megtudni. Ketteske is azért lett, mert még a nevét sem tudtuk meg sohasem.
– Csak egy szerencsétlen hajléktalan volt.

Balszerencsés nap


Amikor felébredt és fürdőszoba felé botorkált, átesett a gyerek által tegnap este otthagyott Maci Lajos úron. Csak a szerencsének és a reflexeinek köszönhette, hogy nem történt komolyabb baja, de akkor már tudta, hogy ez a nap már el van átkozva.
Úgy indult, hogy miután egy kicsit jobban megnézte az órát, szembesült a ténnyel, hogy komoly késésben van. Ebből persze kapkodás lett, amelynek persze következményei lettek: kapkodása eredményeként leszakadt az inggombja, majd miután nagy nehezen talált egy másik inget, azt szerencsésen nyakon öntötte egy csésze kávéval. Ahogy turkált a szekrényben, a lábára esett egy nehéz fogas, amitől visításba tört ki. Erre felébredt a felesége aki éjszakás műszakból hazaérve éppen elaludt. A feléje repülő tárgyaktól /kispárna, nagypárna, éjjeli lámpa, éjjeli edény, papucs/ épp hogy csak megmenekült. Végül csak egy kockás favágóinget talált tisztát, ami igen furcsán mutatott a pöttyös nyakkendővel. Különösen úgy, hogy eszébe jutott hogy ma egy fontos tárgyalása lesz. De már mindegy volt. menni kellett, szorított az idő.
Mondanom sem kell, hogy az autónak éppen nem volt kedve elindulni, így elvágtatott a számára annyira utált tömegközlekedés megállója felé. Rohanás közben ügyesen kicselezett egy ismeretlen eredetű tócsát, de egy kellemetlenebb, kutya eredetű kupacot már nem. A buszmegállóban próbált megszabadulni a cipőjét ért inzultustól, de befutott a busz és beindult a hering-feeling.
Miután lebotorkált a buszról levegőt vett, majd ránézve az órájára megdöntötte síkfutás rekordját. Így is késve érkezett, főnöke tekintetéből ítélve a következő fizetésemelési listáról egy hajszállal, de lemaradt.
Egy kicsit kiszuszogta a reggel megpróbáltatásait, amikor belépett kedvenc kolléganője. Már csak egy pincuri hiányzott, hogy kapcsolatuk bensőségesebb legyen. Talán ma átlibbenünk ezen az álomhatáron, álmodozott. Már egész beleélte magát a helyzetbe, amikor meglátta a „kedves” arckifejezését: mint aki savanyú citromot nyalogat, eltorzult arccal a távozás hímes mezejére lépett. Egy pillanatig bambán ült, majd az orra ráébresztette a valóságra: elfelejtette a cipőjét letakarítani. Kirohant a mosdóba és iszonyatos sikálásba kezdett. Ekkor jött be a mosdóba a japán küldöttség egy tagja. Meghajolt, majd elvégezte a dolgát és újból meghajolt. Érdekes, hogy ezen a napon nem sikerült üzletet kötnie, az egyébként mindig kompromisszum kész japánokkal.
Délben már rezignáltan vette tudomásul, hogy a pincér nyakon önti egy tál forró levessel. Délután már csak annyi történt, hogy a takarítónő felmosóvödre épp az ő haladási irányának övezetében tartózkodott, amelynek következménye egy tigrisbukfenc lett. Ha bedagadt orral és horzsolt lábbal is, de csak vége lett ennek a munkanapnak is. Sebeit nyaldosva hagyta el megpróbáltatásainak színhelyét.
Úgy döntött, hogy gyalog megy haza, hátha így nem történik vele semmi baj sem, de tévedett. Útja egy park mellett vitt el, körülnézett nem látott senkit sem, baj nem lehet, hát leült egy padra, hogy egy kicsit kifújja magát. Ahogy ott ücsörgött, meglátott egy négy-öt éves forma kisfiút. Jól körülnézett, nem látott mást, akihez a kisöreg tartozhatott volna. Odament hozzá, elkezdte kérdezgetni, de a kisfiú csak kifejezéstelen arccal bámult rá. Próbálta a homokozóba egy kis játékra invitálni. Egész takaros homokvárat épített, a kisgyerek ugyanolyan rezzenéstelen arccal csak távolról figyelte. Ezután a mászóka következett, szebbnél-szebb tornászmutatványokkal, de ez sem hatotta meg a mi kis barátunkat. Lehet, hogy a hintát nem kellett volna kipróbálnia, mert az elszakadt és hatalmasat nyekkent. A kisfiú mintha ekkor egy kicsit elmosolyodott volna, de ez csak a képzelet szüleménye volt.
Már elképzelte, hogy már megint mibe keveredett: mehet a rendőrségre, jegyzőkönyv, kihallgatások. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy gyorsan elpucol, de elhessegette magától a gonosz kisördögöt. Hogy húzza az időt, -hátha előkerül a gyerek valamelyik hozzátartozója- egy padra invitálta őt. Egy ideig csendben üldögéltek, egyiküknek sem volt lényegbevágó mondandója. Aztán, -ma sem tudni honnan jött az ötlet- ezt kérdezte a fiútól:
– Van-e kedvenc csokid?
Válasz persze most se jött a fiútól. Egy pillanatra azonban elsötétedett a világ előtte. Megrázta a fejét, majd hátra pillantott. Egy termetes asszonyság verte a fejét, egy termetes retiküllel, és közben termetes hangján, teli torokból üvöltötte:
– Mit akarsz a fiamtól te pedofil, majd adok én neked, gyerekeket zaklatni!
Felpattant a padról és futásnak eredt, ahogy távolodott még hallotta a kisfiú vékonyka hangját:
– A Balaton-szelet, de a kék papíros, mert az tejcsoki, meg az XL-es mert az jó nagy!

A pár


Egy kis műhelyben látták meg a napvilágot. Gondos kezek, aprólékos munkával készítették őket. Amolyan szaladgálós cipők voltak, de csinosak, szemrevalók. Az idős mesternek, létrehozójuknak is tetszettek, így egyikük kikerült a kicsiny üzlet kirakatába, amíg a másik a puha papírotthonban várakozott. A bal, aki kikerült az üveg mögé, ujjongva szívta magába a város forgatagát, a jobb a doboz mélyén a sötétben álmodozott. Hiányoztak egymásnak, hiszen ikrek voltak és szerettek együtt lenni. Egy nap a gondos mester kicserélte őket, csak egy pár szót válthattak egymással és újra magány várt rájuk. De egyszer csak egy fiatal lány állt meg a kirakat előtt, majd betért a műhelybe. Felpróbálta a doboz mélyén rejtőzőt, tett benne néhány lépést és mivel összeillettek úgy döntött, hogy megveszi őket. Újra együtt voltak hát a rejtekadó dobozban és izgalommal várták, hogy mi fog történni velük. Egy nagy táska alján himbálóztak egy ideig, majd egyszer csak világos lett. Kiemelték őket és egy gardrób-szekrényben találták magukat, egy cipősor végén. Ahogy körülnéztek, megszámlálhatatlan sorstársat láttak maguk körül össze-vissza, rendezetlenül. Kíváncsian várták már, hogy lábra kerüljenek és végre világot lássanak, de csalódniuk kellett, mert mindig más cipők voltak a kedvezményezettek.
Egy nap egy kíváncsi fej kukucskált be hozzájuk.
- Nyugodtan válassz magadnak, van amelyik soha nem volt a lábamon. - hallatszott a háttérből.
Nagyot dobbant a szívük mikor ők lettek a kiválasztottak.
Szerettek az új lábnál, mert tisztaság volt és rend. Csak néhány társuk akadt a cipős-szekrényben, így gyakran sorra kerültek. Végre róhatták az utcákat, találkozhattak más cipőkkel, kicserélhették gondolataikat, álmaikat. És ami nagyon fontos volt számukra, néha összefutottak fiúcipőkkel, barátkozhattak, bolondozhattak. Egy cipő különösen sokat legyeskedett körülöttük, akit maguk közt csak lerúgott orrúnak hívtak. Egy nap elkísérte őket egészen az otthonukig, sőt nemsokára be is költözött, magával hozva a tartalék cipőfűzőjét. Hogy mi történt a cipős-szekrényben éjszakánként, azt most a fiatalabb olvasok miatt nem mondhatom el. A románc azonban hamar véget ért és lerúgott orrút soha nem látták többé. Jöttek a dolgos hétköznapok, egyre kevésbé jelentett számukra örömet a mindennapos mászkálás, egyre öregebbek, csoszogósabbak lettek. Már jobban örültek annak, ha más cipőt választ ki a láb. Közben új cipők költöztek be a lakásukba, és egyre jobban a sor szélére kerültek, míg egy nap kezek ragadták meg őket, és egy szatyorba gyömöszölődtek. Rövid utazás után, nagy huppanással egy új helyre vetődtek. Óvatosan kinéztek a zacskó száján és látták, hogy mindenféle szemét veszi őket körül, bár addigra már az orrukat is elérte az orrfacsaró bűz. Azt hitték, hogy itt a vég, mert halványan emlékeztek egy történetre amelyben egy öreg cipő arról mesélt, hogy a bátyja egy kukásautó őrlő fogai közt lelte halálát.
De szerencséjük volt, mert felnyílt a tető és egy guberáló asszonyság értékesnek találta őket. Leült egy padra, és mivel sokkal jobban voltak szakadozott elődjüknél, gyorsan lábra kerültek. Hálásak voltak ennek a lábnak. Még ha szutykosak és méretben kisebbek is voltak, de megmentették az életüket.
Állandó szolgálatba kerültek. Nappal az utcákat rótták, kukáktól kukákig, egy rozzant bevásárlókocsit követve. Csak mentek, mentek a tűző napsütésben, esőben, sárban, hóban, róva a mindennapok végeláthatatlan köreit. Éjszaka csak akkor nyugodtak egy kicsit, ha a láb pihenni akart. Bokrok alatt, kapualjakban, híd megbúvó rejtekében élték meg zaklatott éjjeleiket.
Egy nap nagyon hideg reggelre ébredtek. Ők is és a lábak is rettentően fáztak, bebújt a bőrük alá a metsző hideg szél. Egész nap keserves kínok közt gyötrődtek és úgy érezték, hogy itt a vég, nincs tovább. De estére meleg helyre kerültek, sok hasonló sorsú közé. Zsúfoltság volt, de meleg. A láb kibújt a cipőkből, és a sarokba gömbölyödve mély álomba merült. Lassan elsötétedett, minden elcsendesedett. Éjszaka arra ébredtek, hogy durva kezek megmarkolják őket, és már kint is vannak az éjszakában. Gyorsan, egy talán még szutykosabb lábra kerültek és már osontak is a dermesztő hidegben. Az életük további része, külvárosi sikátorokban, olcsó, bűzös kocsmákban, koszos pincékben zajlott. Sokszor futottak kopogó cipők elöl, bujkáltak sötét helyeken, rejtőzködtek napokig, reszketve a félelemtől. Néha egymásra néztek és szavak nélkül is azt kérdezték: Hát élet ez?
Szürke felhős napra ébredtek, a lábak tétován elindultak a semmibe. Egy hídhoz értek. Hirtelen mozdulattal átléptek a korláton, egy kicsit imbolyogtak a peremen, majd egy gyors ötlettől vezérelve ugrottak. Az ugrás felemásra sikeredett mert a jobb cipő egy kis egyensúlyozás után a peremen maradt. Szomorúan nézett a párja után, egészen addig kísérte szemeivel, amíg a víz összecsobbant a bal fölött. Napokig hevert ott a tűző napon egy lépésnyire a hullámsírtól. Sokan jártak arra, de nem vette észre senki sem. Ekkor egy vásott kiskölyök hajolt át a korláton és köveket dobált a vízbe, amikor észrevette. Ügyesen hozzáfért a korláton keresztül és nézegetni kezdte, beleszagolt. Valószínű, hogy ez utolsó mozzanat hozta ki belőle a döntést. Keresett egy jó termetes követ a zsebében, a cipő orrába gyűrte, majd behajította a mélységbe. A jobb örült ennek a döntésnek, különösen akkor, amikor a vízbe lemerülve egy pillanatra meglátta a testvérét, mielőtt a feje az iszapba fúródott.