Egy ködös hajnalon a nagyi nem ébredt fel többé. Józsi tata
ott ült az ágya szélén, fogta a kezét és nem tudta, mihez kezdjen. A fájdalom
és a bánat megbénította. Az életbemaradt automatizmusa azonban beindult és
cselekvésre késztette. Ami ez után következett, arra nem tud visszaemlékezni,
hogy hívott orvost, hogy értesítette a lányát, és hogyan intézte a szertartás
teendőit. Amikor Somáék megérkeztek a végső búcsúra, csak akkor csendesült le a
sokk által gerjesztett hullámok örvénye és visszazökkent a mindennapokba.
Megkérte a szomszéd kislányt, hogy foglalkozzon Somával, mert szerinte
kisgyereknek nincs helye a temetésen. Hiszen ez alatt a rövid idő alatt még az
élettel sem tudott megbarátkozni, mit kezdene a halállal. Különben is jobb, ha
úgy emlékszik majd a nagyira, ahogy utoljára látta: mosollyal az arcán,
kisimult ráncokkal, nem pedig egy ravatalon. Amikor vége lett a szomorú
eseménynek, elmentek egy étterembe ebédelni. Amint csendesen ballagott hazafelé
a három generáció a lánya törte meg a csendet:
–Azért anya főztjéhez képest ez sehol nem volt. Ezután, már
ilyen helyen fogsz majd enni?
–Dehogy kislányom. Te nem tudod rólam, de nagyon jól főzök,
csak a mama soha nem engedett a konyhája közelébe. Majd összeütök valami
ehetőt.
A délután most valahogy gyorsabban eltelt, mint szokott.
Ahogy a lefekvéshez készülődtek a lánya megszólalt:
–Apuka, tökéletesen megértem, ha ma nincs kedved mesélni, és
szerintem, ezt most Soma is meg fogja érteni.
–Nem-nem, az élet megy tovább, és azt hiszem nekem is jót
tenne, ha ma mesélhetnék – válaszolta csendesen az öreg.
Ahogy benyitott a kisfiú alvósszobájába melegség öntötte el.
Soma is egy félszeg mosollyal üdvözölte őt. A maga módján dolgozta fel a nagyi
elvesztését, sokkal csendesebb volt, mint máskor. De most, hogy meglátta Józsi
tatát láthatóan visszanyerte az életkedvét. A magára maradt kényelmesen
elhelyezkedett, majd megkérdezte:
–Hogy állsz a hernyókkal, kiskomám?
–Én mindent szeretek, ami mozog. A hernyók közül azt
szeretem, amelyik nagy zöld és kövér, alig bír mozogni a nagy hasától.
–Csak azért kérdeztem, mert a mai mesém egy tudós hernyóról
szól.
Hernyovits Hernyó
tanulmánya az emberekről:
Peteként, több társammal, a nagy diófa dél-keletei szárnyán,
a 12. emelet 57. szám alatti levélen születtem. Ahogy kibújtam a biztonságot
adóból, azonnal enni kezdtem, mert állandóan éhes voltam. Egymást lökdösve a
szállásadónk leveit rágicsáltuk, hogy minél erősebbek, nagyobbak legyünk. Már
fiatal koromban elhatároztam, hogy életemet az emberek tanulmányozásának
szentelem. A biztonságot nyújtó felső pozíciómból többször megfigyeltem, amint
ivar éretlen kétlábúak szabályos hajtóvadászatot indítottak társaim ellen.
Sokan estek áldozatul ennek az egyoldalú harcnak. Amikor kellőképpen
megerősödtem, elaraszoltam a hernyókönyvtárba és összegyűjtöttem az emberekről
szóló feljegyzéseket. Az anyaggal együtt visszavonultam és takaros bábot
készítettem magamnak. Ez egy magamfajta tudósnak ideális környezet, hogy
zavartalanul dolgozhasson. Egy gyertya fényénél, szűkös kis cellámban
készítettem el életem fő művét. A munka során összegeztem az emberekről eddig
leírtakat, kiegészítve a saját tapasztalataimmal, miközben észre sem vettem,
hogy szervezetem teljesen átalakult. Amikor elkészültem életem fő művével és
hozzátűztem az utolsó lapot is a könyvemhez, furcsa bizsergést éreztem, tudtam
hogy elérkezett az idő. Tettem egy-két bemelegítő mozdulatot, majd elkezdtem
lebontani börtönöm falait. Közben eszembe jutott a feljegyzések között talált
történet egy emberről, aki nagyon szerette az állatokat. A kalandozásai során
talált az enyémhez hasonló bábot. Hazavitte magával és minden nap figyelte a
változásokat. A báb oldalfala napról-napra vékonyodott és lassan átlátszóvá
vált. A benne rejtőzködő felfedte önmagát, majd egy nap ficeregni kezdett és
megrepesztett a burkot. A folyamat sok erőt vett ki belőle, ezért pihent egy
csöppet, hogy újult erővel nekivágjon. A jó szándékú természetbúvár azonban
közbelépett és segítségként ollóval felvágta a kijáratot. A csomag tartalma
kipottyant és a földre esett, vergődött egy ideig, majd elpusztult. A barátunk
nem tudta, hogy a báb burkolatának saját erővel történő lebontására tett
erőfeszítésre van szükségünk arra, hogy elnyerjük végső erőnket életünk utolsó,
nem túl hosszú fázisához. Ha nem avatkozik bele a természet törvényeibe,
részese lett volna annak a csodának, amire csak mi vagyunk képesek, az
átalakulás művészei. Nem bírom ki, hogy ne mondjam el ennek a tudományos nevét,
mert annyira szép szó: metamorfózis. Bocsánat, de mi okos tojások már ilyenek
vagyunk. Na de hogy visszatérjünk a tárgyhoz, emberünk elszalasztotta ezt a
semmihez nem hasonlítható látványt, egy pillangó megszületését. Ha nem
avatkozik közbe, akkor látta volna, amint a társam végre előbújik, az oldalához
tapadt szárnyait kitárja, amelyek megtelnek testnedveivel és a jótékony szél
gyorsan megszilárdítja. Ekkor egy végső búcsút vesz eddigi otthonától, és
szárnyra kap. Az emberek tátott szájjal figyelik ezt a könnyed, színes,
csapkodó röpködésünk. Egyik csoportjuk, akit maguk között indiánnak neveznek
így fogalmazza ezt meg: a pillangó egyik szárnya a képzelet, a másik a valóság,
a szívünk pedig maga az élet, a repüléshez mindkét szárnyra szükség van. Ugye
szép gondolat.
Vonzódásunkat a fény és a láng felé úgy tartják, hogy az
önpusztítás megtestesítője. Rövid életünk a múlékony szépség, a rövid Földi
lét, a világiasság kifejezője. Babonáikban is ott vagyunk. Ha itt a kikelet és
először fehér társunkat pillantják meg, akkor szerencsések, ha barna szárnyút,
akkor balszerencsések lesznek. A vörös pillangó a boszorkányok jelenlétére
utal, a fekete pedig az elkövetkező halálra. Sajnos még nem tanultunk meg félni
az emberektől, ösztöneink nagyon erősek, vonzódunk a vörös színhez. Emiatt
sokszor csalódnunk kell, mert ehhez a színhez tartozó nektár helyett csapdába
esünk és életünk hátralévő rövid szakaszát kiállítási üvegkalitkában verdesve,
vagy rosszabb esetben lepkegyűjtemény részeként végezzük. Remélem, hogy a
tanulmányom segít majd társaimnak az emberek jobb megismeréséhez. Most pedig véglegesen
lebontom a körülöttem lévő falat, elkezdek egy gondtalan, rövid, de mégis szép
új életet.
A megszokottól eltérően Soma a mese után azonnal megszólalt:
–Ezt nem gondoltam volna, hogy abból a randa kukacból lesz a
lepkécske. Papi, minden élő átalakul valami mássá?
–Igen kicsim, én hiszek benne. Ha most a nagyira gondoltál,
belőle biztos egy szép fehér galamb lett. – mondta csendesen Józsi tata.
