Józsi tata meséi X.

Józsi tata a padláson pakolászott. A sok kacat között egyszer csak hatalmas kincsre lelt. Megtalálta régen elfeledett orsós magnóját, a hozzá tartozó szalagokkal. Mindent lecipelt, majd szépen megtisztogatta régen látott barátját. Közben elgondolkodott a múlton. Fiatal korában imádta a zenét. Kezdetben zenei mindenevő volt, állandóan szólt a környezetében valami zajkeltő, mert úgy érezte, ettől kapja meg a lelki békéjét. A kezdeti slágerzenék hallgatása után, megtalálta a rockzene, majd hirtelen váltással a komolyzene. Ezután következett a jazz, és végül kikötött a legbensőségesebb zenénél, a bluesnál. Sajátos zenei kategóriákat állított fel magának:

1. mosogatás közbeni zene /ebbe a kategóriába tartozott minden slágerszerű szám, ami különösebb odafigyelést nem igényelt csak jó volt mellette kikapcsolódni/.
2. gatyalobogtató zene /ez általában a keményebb fémzenére vonatkozott, amit csak bizonyos hangerő felett érdemes hallgatni/.
3. hoppá zene / ezek voltak azok a dallamok, amire az ember már felkapja a fejét, hogy itt már történik valami, érdemes nekiülni és elmélyültebben is meghallhatni/.
4. a 46-os lábnyomos /ez a legmagasabb kategória, amelyben a tisztelt hallgató libabőrös lesz, hátán futkos a hideg, esetünkben, 46-os méretben/.

Amikor először költöztek be magánházba, egyre kevesebb zenét hallgatott, valahogy fontosabbá vált a csend, és a hajnali madárcsicsergés. Most, hogy megtalálta az öreg porcelánfejes Akait, érezte, hogy felpezsdül a vére. Remegő kézzel indította el a masinát, hátha már nem is működik, de a japán megbízhatóság nem hagyta cserben. Nyávogásmentesen és tisztán csendültek fel a régen hallott harmóniák. Szokásává vált a zenehallgatás. Egyik délelőtt éppen a Deep Purple „Time In Child” című klasszikusa volt soron, amikor betoppantak Somáék. Soma megállt és érdeklődve figyelte a számára ismeretlen dallamot. Időközben a lánya is beért és megjegyezte:

–Nahát apuka, újra zene szól a házban! Már az idejét sem tudom megmondani, hogy milyen régen hallgattunk igazi jó zenéket. Pedig neked köszönhettem a zenei ízlésemet.

–Tudod megtaláltam az „öreget” és újra élem a fiatalságom. – válaszolt Józsi tata.

Az öreg ki akarta kapcsolni a magnót, de a lánya és Soma szinte egyszerre tiltakoztak ellene. Így hát ez a hétvége zenésre sikeredett.  Ezeken, az együttléteken kialakult egyfajta új rend: Józsi tata és Soma valami közös programot szerveznek, a lánya pedig átvette a háziasszonyi teendőket. Ezen a hétvégén egy nagy délelőtti sétát terveztek, mivel gyönyörűen sütött a nap. Buksi kutya örült legjobban a programnak, még a szokottnál is virgoncabb volt. Ahogy a ligethez értek, távolról zenefoszlányokat hozott fülükbe a csendes szellő. Lábuk a zene irányába vitte őket. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a világ minden pontján feltűnő dél-amerikai ponchót viselő zenekarok egyike fújja lelkesen a pánsípot. Olyan zene ez, amely minden lábat megdobogtat. Úgy belefeledkeztek a szórakozásba, hogy csak a déli harangszó ébresztette fel az üres gyomrukat. Sietős léptekkel hazafelé vették az útjukat. Délután néhány zenei stílust megismertek. Józsi tata lelkesen mesélt azokról a régi szép időkről. Gyorsan este lett és elérkezett a lefekvés és a mese ideje, így hát az öreg bele is kezdett:

A hangszertolvaj meséje:

Az öreg hegedűs, a hajnal első fényénél hazafelé ballagott az éjszakai munkájából. Mint mindig, most is leült a folyópart melletti lépcsőre, megcsodálni a felkelő nap első sugarát. Maga mellé tette hű társát és átadta magát a varázsnak. Ekkor egy sötét alak, aki szinte a semmiből tűnt elő, felkapta a becses hangszert és elinalt vele. A hegedű borzasztóan megijedt a szokatlan rázkódástól. De egyszer csak véget ért a nagy rohanás és kinyílt házának ajtaja. Óvatosan kilesett, egy homályos helységben találta magát. Ahogy a szeme megszokta a környezetet, körülnézett. Mindenfelé hangszereket látott. Volt itt nagybőgő, trombita, gitár, dob, szaxofon, cselló, sőt még egy hárfa is. Összeszámolta, összesen ötvenketten voltak, mind-mind, más-más, egyedi hangszer. A régebbiek üdvözölték az újonnan érkezőt és, hogy megnyugtassák, elmesélték neki, hogy hova is került. Az elbeszélésből kiderült, hogy egy hangszergyűjtő foglyai, aki csak azért tartja őket, hogy megcsodálja míves vonalaikat. Minden este eljön, beül közéjük, és valami számukra ismeretlen nyelven beszél hozzájuk, letörölgeti a port kecses testükről. Amúgy nincs rossz dolguk, csak mindenkinek hiányoznak a régi gazdái, és ami a legfontosabb, hogy megszólaltassák őket. A hegedű gyorsan beilleszkedett a társaságba, sokat mesélt a régen itt lévőknek a külső világról. Állandóan azon törte a fejét, hogy szabadulhatnának el innen, de semmi életrevaló nem jutott az eszébe. Egyik nap egy bozontos fej kukucskált be az ajtón. Egy kislány osont be a helységbe és mindent végigcsodált. Leült középre és egy szép gyermekdalt kezdett el énekelni. A hangszerek tátott szájjal hallgatták a gyönyörű dallamot. A kislány miután befejezte, mindegyikükhöz odament és sorra megsimogatta őket. Amikor elment egy ideig döbbent csend következett, minden hangszer magában a kis dalocskát dúdolta. A hegedű kezdte el a dallamot először játszani. Nem tudta, hogy emberi kéz érintése nélkül is tud zenét létrehozni, de sikerült. A többi hangszer először elámult ezen a csodán, majd ők maguk is megpróbálták. Sorba léptek be, míg végül mindenki hozzátette a maga hangzását. Egyre önfeledtebben muzsikáltak, olyannyira, hogy észre sem vették, hogy bejött új gazdájuk. Megállt középen, nem tudott megmozdulni a hatás alól, lassan megeredtek a könnyei. Majd hirtelen megfordult és kiment. Az ajtó csapódásra lettek csak figyelmesek, ekkor abbahagyták a közös zenélést. Másnap felpattant az ajtó és a szaxofon gazdája rohant be rajta. Magához ölelte régelveszett kedvencét és boldogan távozott. Aztán egyre csak jöttek a megkönnyebbült régi tulajdonosok, és magukkal vitték hű társaikat. Utoljára a trombitáért és a hegedűért jöttek. A trombitás előreengedte a hegedűst, közben megkérdezte:

–Mit gondol mennyit fog kapni ezért ez a gazfickó?

–Talán enyhítő körülménynek veszik, hogy önként feladta magát. – válaszolt a másik.  

Az öreg betakargatta Somát és elindult kifelé, de Soma utána szólt:

–Majdnem elfelejtettem mondani, hogy helyre állt az osztályunkban a régi rend. Ugyanis én és a Renátó már nem vagyunk kirekesztve. Tudod, mivel nem tudtunk mással játszani, nagyon sokat gyakoroltuk nálunk a kosárra dobást. Az osztályok közötti kosármeccsen kénytelenek voltak minket is bevenni, mert sok volt a hiányzó. Mi ketten meg megnyertük az osztálynak az iskolabajnokságot.

–Örülök, jó éjszakát. – mosolyodott el az öreg és becsukta a hálószoba ajtaját.

Józsi tata meséi IX.

Józsa tata és a karácsonyi ajándék, azaz Buksi kutya nagyon gyorsan összemelegedett. Rövid időn belül, már félszavakból is megértették egymást. Az öreg újra élni kezdett most, hogy gondoskodnia kellett újra valakiről, és volt végre, akihez szólhatott. Sokszor kapta magát azon, hogy a gondjait a kutyussal osztja meg, aki okos, hálás tekintettel nézett vissza rá. Biztos volt benne, hogy ez a jószág szinte minden szavát megérti. Somáék következő esedékes látogatásakor, az ajándék jól meg lett dögönyözve. Aztán Soma javaslatára elvitték sétálni a „nagyságos urat”. Józsi tata mosolyogva figyelte, ahogy a két kölyök bolondozva ugrándozik körülötte. Egy idő után Buksi elszaladt egy megfelelő fát kiválasztani, ahol a természet törvénye működésbe léphet. Ez alatt Soma csatlakozott a papihoz és beszédbe elegyedtek:

–Mi a helyzet az iskolával?

–Jó. – jött a gyors válasz.

Az öreg elgondolkodott, mi lehet a rövid, tömör összefoglalás mögött:

1. Tényleg jól mennek a dolgok, és csak ennyivel elintézi a választ.
2. Gondok vannak, nem szeretne róla beszélni.
3. Csak ezzel a kívánja jelezni, hogy másról szeretne társalogni.

Úgy döntött inkább mást kérdez:

–Van-e barátod az osztályban?

–Igen a Renátó. – mondta rövid gondolkodás után Soma. Majd mesélni kezdett erről a barátságról. Kiderült, hogy nem régen került az osztályba, és senki nem akart vele barátkozni. Soma megsajnálta és az egyik szünetben odament hozzá. Kiderült, hogy nagyon sok mindenben hasonlóak, és ezután már sülve-főve együtt ütötték el az időt. E miatt az együttlétek miatt az osztálytársai kezdtek vele is ellenségesek lenni.

–Mi bajuk van a többieknek Renátó barátoddal? – kérdezett közbe az öreg.

–Tudod papi ő cigány. Pedig semmi baj vele, nagyon rendes, szorgalmasan tanul és irtó jópofa! 

Idő közben Buksi dolgavégezetten visszaért és erről úgy adott tanúbizonyságot, hogy megcibálta a nadrágszárukat, majd elszaladt „kutyaújságot” olvasni, ami abból állt, hogy szagok alapján próbálta beazonosítani, milyen kutyatárs járt erre előtte. Ahogy hazafelé ballagtak Soma megkérte a papit, hogy közben meséljen valamit, így Józsi tata bele is fogott:

Botrány a veteményeskertben:

Végre beköszöntött a tavasz és eljött az ültetés ideje. Szép egyenes sorokba kerültek a vetemények. A kellemes idő és a bőséges csapadék hatására, gyorsan kibújtak a növények a földből. Úgy alakult, hogy a sárgarépa sor mellé, egy zöldségsor került. Ez nem volt túl szerencsés, mert a két család között ősi ellenségeskedés folyt. Nappal még, valamennyire türtőztették magukat, csak kisebb átkiabálásokkal idegesítették a másik tábort. De éjszaka elszabadult a pokol: lövészárkokat ástak, lóbogarakat dobáltak át az ellenséges területre, küldöttségek keresték fel a közelben állomásozó vakondcsaládot, hogy maguk mellé állítsák őket a harcban. Hajnalra mindig elült a harci kedv, mindenki visszahúzódott a helyére. A gazda jött a kis kapájával és visszaállította az eredeti állapotot, miközben az orra alatt dünnyögve szidta az élősdieket a felfordulásért. Így ment ez egy jó ideig.

Időközben a gazda gondoskodásának meg lett az eredménye, szép, egészséges zöldségek fejlődtek az apró magvakból. A sárgarépasor legvégén egy daliás ifjú cseperedett fel. Vele szemben a zöldségsor végén pedig egy karcsúderekú, sudártermetű zöldségleány. A sárgarépa gyakran csodálta a zöldséglányt. Ne szépítsük, szerelmes lett. Nem tudta levenni a tekintetét a szépségről, reménytelenül epekedett utána. Egyik nap úgy látta, minta a lány sem lenne közömbös iránta, mert ahogy ránézett, egy kicsit elpirult. A répafiú egyik este a harcok után, bátorságot merített és átosont a zöldségsorba. Már mindenki aludt, csak a lány volt még ébren. Félénken megölelték egymást. Csak rövid idejük volt a napfelkeltéig, és újra búcsúzniuk kellett. Így zajlott ez minden nap, amikor egyik alkalommal úgy határoztak, hogy összekötik az életüket. A karalábé volt mindkettőjük jó barátja és a titkuk tudója. Szerzett egy mezei pocokfuvart és a következő napon a fiatal pár elszökött a szomszéd veteményesébe, új életet kezdeni. Mindkét család nagyon felháborodott az eseten, még háborúskodni is elfelejtettek. A sárgarépaszülők nem ilyen partit szántak a fiuknak és a zöldséges szülők is előkelőbb kérőre számítottak. De a szülői szeretet mindent megbocsát, mert mindannyijuknak hiányoztak szeretett gyermekeik. Titokban, mindketten megbízták a futóbabot, hogy derítse ki, hogy merre lehet az ifjú pár. A harcról időközben teljesen megfeledkeztek. A fiatalok örömmel vették az otthoni híreket, majd visszatértek. Ünnepélyes keretek között hatalmas lakodalmat csaptak. A püspök úr, a lila hagyma adta össze a fiatalokat, a kis petrezselyemkék voltak a koszorúslányok, és a tanúk az előkelő spárgacsalád. A sütőtök volt a vőfély, égen-földön folyt a tánc, jól fogyott a finom szöcskeláb pörkölt, és az erjesztett lótej.

Azóta teljes békességben él egymás mellett a két család. Soha nem lett többé zavaros a gazda húslevese, mint eddig, amikor még az utolsó erejükkel is harcoltak egymás ellen a kondérban.

Soma jót mosolygott a papi meséjén. Ahogy kinyitotta a kiskaput, Buksi elsőként nyomult az ismerős illatok felé. Amikor Soma beengedte a nagyapját és becsukta mögötte a kaput, megszólalt:

–Tudod mit papi! Jó lenne, ha mindig ilyen vidámak lennének a meséid.

–Majd megpróbálom. - fogta át a vállát egyszem unokájának.