Véget ért a ráadás ráadása, az ünnepelt sztár fáradtan, de a
sikeres koncerttől feldobva lépett be a csillogásból a színpad mögötti
sivárságba. Becsukta maga mögött a sztárnak járó különöltöző ajtaját. Egy ideig
még hallotta a háttérénekesek és a zenekartagok harsányságát, aztán hirtelen
csend ült a kicsiny helységre. Szeretett ilyenkor egyedül, a felfokozott
állapot lassan lecsillapodott benne. A többiek ezt a szokását tiszteletben
tartották, még a mindenese sem zavarta. Úgy tudták, hogy ilyenkor a
legfogékonyabb az alkotásra, új számok írására, de az igazság egészen más volt.
Eljutott odáig, hogy már nem vágyott a többiek társaságára. Nem vonzották az
olcsó poénok, a silány italok, és a mindig megjelenő, rajongó szajhák. Az
asztalon most is ott állt kedvenc, márkás whiskyje. Magához vette, lecsavarta a
kupakot és töltött. Élvezettel kortyolta, érezte, ahogy szétfolyt a testében,
elzsibbadt, kellemes bágyadtság vett rajta erőt. Gépiesen emelgette az üveget
újra és újra, egészen addig, amíg az utolsó csepp is elhagyta védelmezőjét.
Kiesett az idő, talán egy kicsit elbóbiskolt. Amikor
felriadt, a feje még kóválygott, de erőt vett magán és bizonytalan
mozdulatokkal elindult. Léptei kopogtak az üres, gyéren megvilágított folyosón.
Ahogy elhaladt a közös öltöző előtt, bepillantott. Üres üvegek mindenütt,
felfordulás és káosz. A többiek, már valahol egy bárban, vagy egy olcsó szállodai
szobában, tökrészegen próbálják túlélni ezt a napot. Ahogy kiért az utcára,
megcsapta arcát a hűvös szél, kitisztult a feje. Bekopogott a limuzinban
szunyókáló sofőrnek és hazavitette magát a sokcsillagosba. A szobájába érve már
teljesen józan volt, beállt a zuhany alá és élvezte a lehulló vízcseppek
monoton ritmusát. Laza, hétköznapi ruhába bújt és leszólt a portásnak, hogy
hívjon egy taxit. Ahogy bedobta magát a kihívottba, bemondta a címet és
figyelte az éjszakai város nyüzsgését. A belvárost elhagyva szűk sikátoros
részhez érkeztek, valahol ott ahol már veszélyesek az éjszakák. Amikor a jármű
kidobta magából és sietve befordult a sarkon, egy pillanatra körbekémlelt. Nem
félt, hiszen ismerte ennek a világnak minden egyes rezdülését, itt nőtt fel. A
sötétben kitapogatta az ismert csengőgombot és megnyomta. Rövid időn belül
feloldott a mágneszár és bejutott a lépcsőházba. Fujtatva ért fel a legfelső
emeletre, és belépett a félig nyitott ajtón.
− Van nekem valamid? – kérdezte, és ledobta magát a közelben
terpeszkedő fotelbe.
− Mint, mindig. – jött a halk válasz a sarokból, egy
kaotikus elektromos zenekütyü hegy mögül. − De előtte iszol valamit?
− Tudom, hogy nem tudsz olyasmivel megkínálni, ami nekem
megfelelne, úgyhogy inkább térjünk a tárgyra!
− Rendben van…
A zenesarokból felcsendültek egy rock ballada első taktusai.
A hangok szétáradtak a szegényes kis szoba falai között, és betöltötték a
legkisebb zugot is. Amikor lecsengtek az utolsó taktusok is, egy pillanatra a
csend vette át a hatalmat. Nem lehetetett tudni, hogy ez a hatás döbbenetének,
vagy a kínosságnak a csöndje.
− Elmegy…, kell…, ide a kottával…- mondta a fotel ideiglenes
bitorlója.
A sarok homályának lakója kijött a fényre és átadta a kért,
violinkulcsos ötvonalast, cserébe egy borítékért.
− Mindig meg akartam kérdezni, hogy egy sztárnak miért
fontos az, hogy saját szerzeményeit adja elő?
− Azért, kis barátom, mert így leszel hiteles sztár, így
jutsz fel a csúcsra. Közöttünk az a különbség, hogy Te tehetséges szerző vagy,
de magunk közt szólva, hangod az nincs, és hát mondjuk ki az igazat
színpadképes sem vagy. Én jól énekelek, mutatok a deszkákon, de a zeneszerzés
nem az én világom, viszont fontos, hogy azt higgyék rólam, hogy ebben is jó
vagyok. Ezért megfizetlek téged a zenéidért és a hallgatásodért. Szimbiózisban
élünk, és gondolom mindenki jól jár. Írogathatnád a saját neved alatt a kis
dallamocskáidat, ha csak
az asztalfiók és az egy szem rajondód hallgatná meg.
Megtaláltalak magamnak, úgy hogy továbbra is kussolj, dolgozz keményen és nem
lesz semmi gond!
Az utolsó szavakat már az ajtóban mondta, de még mielőtt
becsukta volna visszaszólt:
− Majd hallgasd meg a rádióban a legújabb számomat!
A nyikorgó falépcsőn még hallatszottak a távolodó léptek
koppanásai, amikor elhúzódott a kis főzőkonyha függönye.
− Hallott mindent? – kérdezte a zeneszerző.
− Igen, tisztán és rögzítettem is. Holnap ilyenkor már meg
fog jelenni a leleplező cíkk. Nemsokára megkeresi a barátom a lemezstúdióból és
megköthetik a szerződést.
A rövid időn belül másodszor csukódó ajtó nyikorgása után
csend ült a szobára. A zeneszerző egyedül maradt, az újságíró utolsó szavaival:
− Tudja ez a dal, most is itt csilingel a fülemben…, valami
csoda…