Ez is elérkezett. A kilencedik
életemet taposom és érzem, hogy minden nap gyengébb vagyok, közeleg a vég. Itt
az idő, hogy összegezzem eddig történteket és elinduljak az utolsó utamra.
Sokan úgy tartják, hogy nekünk, macskáknak hét életünk van. Ez nem igaz, erre
én vagyok az élő bizonyíték.
Az első életem tartott a legrövidebb ideig.
Éppen csak megszülettem a világra,
amikor úgy határoztak, hogy nem kell több éhes száj a házba. Így hát,
társaimmal együtt bedobáltak egy zsák mélyére, és rövid zötykölődés után egy
huppanás jelezte, hogy lemondtak rólunk. Testvéreimmel küzdöttünk az
életünkért, amennyire egy újszülött életösztöne harcolhat. Aztán egyre kevesebb
kétségbeesett nyávogás hallatszott. Én bírtam a legtovább, de a fiatal
szervezet feladta a küzdelmet. Még az sem adatott meg, hogy a szemem kinyíljon
és rácsodálkozhassak a világra.
A második életem kárpótolt mindenért.
Nagyon szép, cirmos szőrű nőstény cica
lett belőlem. Macskamércével mérve hosszú időt adott a sors. Többször is
megtapasztalhattam az anyaság, semmivel össze nem hasonlítható, gyönyörű érzését.
Szerencsére egy macskabolond, magányos nőstény kétlábúnál voltam elszállásolva,
aki minden újszülöttet megtartott ezért, boldog családban nőhettünk fel.
A végzetem is a mindenek feletti anyai
aggódás lett. A legrakoncátlanabb kölyök, valami fondorlat által kiszökött a
félelmekkel teli világba. Gondolkodás nélkül utána vetettem magam. Az utolsó
pillanatban sikerült megmentenem az életét, de sajátomat már nem.
Következhetett hát a harmadik.
Valahol jól kifundálhatták ezt, mert
most egy alfahím, koromfekete macska képében jelentkeztem be. Igazi kóbor
macsekként éltem, annak mindem pozitív és negatív hozadékával együtt. Bizony
itt farkastörvények uralkodtak. Meg kellett küzdeni mindenért: az élelemért, a
szállásért és a másik nemért. A minden napok harcai acélossá, ravasszá és soha
fel nem adóvá tettek.
Az ilyen kandúrokra van szükségük a
cicahölgyeknek, hogy fennmaradjon a faj. Népszerű is voltam, válogathattam a
szebbnél-szebb dámák között. Erőm teljében voltam, amikor megtörtént a baj.
Aznap este egy fehérszőrű perzsamacska volt a kiválasztottam. A sors kegyetlen
fintora, hogy a természet úgy alakította, hogy a macskák együttléte fájdalommal
jár a lányok részére. Így amikor vége lesz az örömszerzésnek, bizony szegény
kandúr hatalmas nagy pofonosztásba szalad bele. Ilyen agresszív reakcióra
azonban nem számítottam, a meglepetéstől védekezni is elfelejtettem. Egy jól
irányzott ütésnél egyensúlyomat vesztettem és beleestem egy működő kéménybe.
Amikorra reagáltam, már késő volt, a
tűzbe leltem halálomat.
A negyedikben, ajándék kiscicalány
voltam, rózsaszín masnival a nyakamban, egy kisméretű nőstény kétlábú szülinapi
meglepetéseként. Nagy volt a boldogság az érkezésemkor. Mellette megtanultam
egy csodás érzést: a kölcsönös szeretetet. Ha ideje engedte, mindig velem volt,
babusgatott, becézett, amit én dorombolással viszonoztam.
Együtt nőttünk fel. Amikor elhagyta a
szülői házat magával vitt. Ekkor már öreg voltam, sokat aludtam.
Végelgyengülésben mentem el, tisztes temetésem volt a kedvencek temetőjében.
Az ötödik, majdnem úgy indult, mint az
első.
Itt is feleslegesnek tűntem a
születésem után. Szerencsére nem oltották ki az életemet, helyette bekerültem
egy „Ajándék kiscicák” feliratú dobozba.
Ott gyömöszöltük egymást ideiglenes
lakhelyünkön, amikor bekukucskált egy bozontos fej, majd a hozzá tartozó kéz
megfogott, kiemelt és jól körbeforgatva megszemlélt. Örömmel konstatálta, hogy
én is fiú vagyok és a kabátja melegébe rejtve hazacipelt.
Így kezdődött közös életünk, ezzel az
igazán szerencsétlenkedő kétlábúval. Sokat nem tudhatott a macskák lelkivilágáról,
azt gyorsan felmértem. Nem panaszkodhatom étel mindig akadt a tálamban, de
ennyi volt a kapcsolatunk. Mivel egyedül élt, nekem magyarázott valami
hablatyoló nyelven, amivel csak annyit tudtam kezdeni, hogy próbáltam okos
képet vágni és sűrűn bólogattam. Soha nem jött hozzá senki, magányos volt.
Egyszer aztán, amikor éppen a
szunyókálásomból ébredtem, látom ám, hogy egy hasonlóan szerencsétlenkedő
kétlábú nőstény vendégeskedik gazdámnál. Gondoltam megmutatom magam, nem
kellett volna. Heves tiltakozást, tüsszögést, visítozást váltottam ki. Másnap
már egy menhelyen találtam magam, ahol szemet szúrtam egy termetes kandúrnak,
aki gyorsan hidegre tett.
A hatodik élet a menhelyen indult.
Nagyon helyes kandúrka voltam. Eddigi
életem tapasztalataival a hátam mögött már tudtam, hogy kell magamat eladni. Be
is jött.
Egy fiatal pár, akinek nem lehettek
gyerekei, és az állatszeretetben élték ki vágyaikat, azonnal kiválasztott.
A menhelyről, velem együtt egy
kiskutyával állítottak be otthonukba. Messziről, bizalmatlanul figyeltem az ősi
ellenséget. Nem tűnt barátságtalannak, kis virgonc szőrgolyó volt. Néhány nap
múlva már egymást túllicitálva csibészkedtünk.
Rájöttünk. hogyha összebújunk,
melegítjük egymást. Ezután mindig így aludtunk és ezzel vette kezdetét egy
véget nem érő barátság. Megvédtük egymást, ő a kutyáktól én pedig a pofozkodó
macskáktól.
Sajnos a gazdáék nem gondoskodtak róla,
hogy hidegen hagyjon a levegőben illatozó csábító illatok.
Egy szép nyári éjszaka, kilopóztam,
mert már nem bírtam a véremmel. Ahogy befordultam az első sarkon, szembe
találtam magam egy loncsos, rosszképű kutyával. Megmerevedtem a félelemtől, az
ordas ezt kihasználva nekem rontott. Nem maradtam adósa, de a méretkülönbség az
ő javára döntött.
Utolsó gondolatom az volt, hogy milyen
szomorú lesz az én kutyabarátom, ha már nem leszek.
A hetedikről nem szívesen beszélek, mert
nagyon balszerencsésen alakult.
Még kismacska koromban megszöktem
otthonról. Akárhová vetődtem, minden rosszul sült el. Végül egy öreg kétlábú nőstényhez
szegődtem. Úgy nézett ki, hogy nála megállapodok, egyenesbe kerül az életem.
Igen ám, de nem számoltam a hátsó szomszédbeli,
vásott kölyökkel. Amikor a kertben bóklásztam, hirtelen éles fájdalmat éreztem
az egyik szememben, valami belecsapódott, soha többé nem láttam vele.
Ezzel még nem értek véget a
szenvedéseim, nem szállt le rólam, ha alkalma nyílt rá elkapott és módszeresen
megkínzott. Egyszerűen nem értettem, hogy lehet benne ennyi gyűlölet, agresszió.
A gyengébb lelkületű olvasók miatt
kihagynám a részleteket, csak annyit, hogy a végén már megváltás volt a halál.
A nyolcadik jól indult, mert szabad
voltam.
Kicseleztem az élet buktatóit, ügyesen
lavíroztam az akadályok labirintusában. Erre volt jó a sok-sok élet.
Már tudtam, hogy vigyázni kell a
lánymacskák pofonjaitól, nem minden kutya egyforma, az embereket ki kell
ismerni, mielőtt a bizalmunkba fogadjuk őket, csak mi vagyunk a jó egérfogók,
egyedül is, elvagyunk.
Jól esett ez a szabad élet, úgy élni,
mint az őseink, visszatérve a „macskagyökerekhez”.
Azért van úgy, hogy a szabadnak hitt
élettel mások érdekeit sértjük. Történt, hogy egy nyári este, odvas fában
kerestem éjjeli szállást, aminek azonban már volt egy állandó lakója, aki rossz
néven vette az otthonára pályázó betolakodó szándékát. Azt sem tudtam a
sötétben, hogy kinek a lelkivilágába tapostam bele, már éreztem is az éles
karmok szabdalását.
Esélyem sem volt.
Itt a kilencedik az utolsó.
Elfáradtam, szerettem volna, ha ez egy
nyugodt stresszmentes élet lenne. Szerencsére így is alakult.
Ifjú kandúrként kerültem ehhez a háromtagú
családhoz. A nőnemű a gazdaasszony, ő lát el finom étkekkel és mindennapi
simogatással. A hímnemű látszólag közömbös alak, de nem jó vele kettesben
találkozni, mert szerét ejti, hogy oldalba taszítson.
A kis hím frissíti a homokozómat és ő a
legjobb barátom.
Még fiatal koromban megfosztottak a
férfiasságomtól. Nem nagyon zavart, éltem én már eleget. Mellékhatásként,
hatalmas méretű lettem és emiatt iszonyúan lusta.
Most, hogy már érzem a véget, szeretnék
végrendelkezni. Minden vagyonom, legjobb barátomé legyen, aki egy hajléktalan macska.
Le van beszélve, hogyan férkőzhet a gazdáék kegyeibe, ha már én elmegyek. Őt
illeti majd, a macskanászókám, a kedvenc homokozóm és a rejtekhelyen lévő, öreg
napjaimra elrakott egérkonzervjeim. Holnap indulok a végső útra. Nekünk is van
temetőnk, mint az elefántoknak, ahol a kilenc életet megélt macskák végső
nyugalomra lelnek.
Mindentől és mindenkitől elbúcsúztam,
indulok. Egy mosoly fut végig a pofimon, mert én tudom azt, amit a hímnemű
gazdám még nem:
„Aki utálja a macskákat, az a
következő életében egér lesz”!
