Bár kívülről nem látszott, de élete párja elvesztése után,
Józsi tata nem találta helyét a világban. A házassága előtt sokat volt egyedül.
Ez akkor nem igazán zavarta, hiszen saját maga választotta a remete életet.
Amikor végre kibújt a csigaházából, a sors egyből az útjába sodorta a másik
felét. Azonnal fellobbanó, örök szerelem volt. Most újra magányos lett, de ez
már egészen más volt, a sors, amit adott most erőszakosan, váratlanul
visszavette. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Bár szerencsére nem olyan
volt, mint a többi megözvegyült férfi, aki ha magára marad, azonnal meglátszik
a környezetén az asszony hiánya. Mindig is rendszerető volt, mert azt vallotta:
ha körülöttünk nincs rend, akkor a lelkünket is a káosz uralja. A megnövekedett
feladatok egész napját kitöltötték, de csak ritkán tudta kikapcsolni a kavargó
gondolatait. A lányáék nagyon jól megérezték az állapotát, mert szinte minden
hétvégén eljöttek segíteni a ház és a lelke rendbetételét. Soma életvidámsága
mindig felderítette, a lánya pedig valahogy apásabb lett, mint valaha. A gyermeki lélek nagyit sohasem veszítette el
igazán, teljesen úgy viselkedett mintha még most is köztük lenne: megterített
neki is az ebédnél, ajándékkal lepte meg az ünnepekkor, elköszönt tőle is, ha
aludni tért. Ő volt az, aki kitalálta, hogy menjenek ki a temetőbe, hogy
beszámolhasson mi minden történt vele az elmúlt időkben.
Most, hogy megint egy vasárnap délelőtt volt, Józsi tata és
Soma a temetőből hazafelé sétáltak ezen a szép őszi napon. Soma feltűnően
csendes volt, egykedvűen rugdosta az eléje kerülő rozsdás leveleket. Az öreg megérezte,
hogy a kisöreg maga alatt van, ezért próbálta szóval tartani, bár ezek a
látogatások őt is mindig felkavarták, hiszen friss volt még a seb. De erőt vett
magán és megszólalt:
–Jöhet valami mese, amíg haza nem érünk?
–Persze, tudod, hogy szeretem a meséidet!
Útjuk az állatmenhely mellett vezetett el, amikor Józsi tata
belekezdett a meséjébe.
Az öreg kutyák
barátja:
Élt a város szélén, takaros kis házában egy vénséges-vén
öregember. Csúnya egy teremtménye volt a világnak, ezért kerülték az emberek, a
gyerekek féltek tőle és állandóan csúfolták. Így aztán ő is lassan emberkerülő
lett. Nagyon szeretett sétálni, de hogy ne találkozzon senkivel, az erdőben
barangolt naphosszat. Mindig új területeket járt be. Egyik alkalommal távolról
kutyaugatás ütötte meg a fülét. Kíváncsian indult el a hang irányába. Ahogy
közeledett egyre több eb csaholása hallatszott. Amikor félrehajtotta az utolsó
faágat is az útjából, gyönyörű, virágos rét tárult elé. A mezőn, bekerítve
ódivatú ház állt, innen jött a hívó hang. Bátorságot gyűjtött, majd benyitott.
Kedves, öreg hölgy fogadta. Kiderült, hogy olyan helyre jutott, ahol kitett,
megunt, elárvult kutyák laknak. Saját maga sem ismert önmagára, de beszédbe
elegyedett a gazdaasszonnyal, aki elmesélte a hely történetét. Valamikor ő is a
városban élt, szintén magányos tengetve a mindennapjait. Egyik nap az utcán utána
szegődött egy kóbor kutya. Egészen hazáig kísérte. Hideg metsző szél fújt a
keskeny utcában. Miután bement, kilesett az ablakon. A kutya még ott volt,
összegömbölyödve dacolt az időjárással. Megsajnálta, beengedte a házába, így
kezdődött. De aki egyszer belenéz azokba a hálás szemekbe, többé nem tud
ellenállni, egyre több befogadottja lett. A szomszédjai azonban egyre kevésbé
viselték el a hangoskodást, így döntenie kellett, vagy megszabadul tőlük, vagy mindenestől
költözik. Az utóbbit választotta. Megtalálta ezt a varázslatos helyet, távol
mindentől. Ez itt a kutyaparadicsom. Azóta is gyűjti az elárvult kutyákat, bár
az utóbbi időben túlvállalta magát. Szerencsére akadnak jó lelkű emberek, akik néha
magukhoz vesznek egy-egy árvát.
Elbúcsúzott, és elgondolkozva hazafelé vette az útját.
Éjszaka sokat forgolódott az ágyában. Másnap már önkénytelenül vitték a lábai a
„kutyás hölgyhöz”,- ahogy magában elnevezte.
–Elvinnék egy kutyát.
–Örülök, jöjjön, válasszon. Zajlott le a rövid párbeszéd
közöttük.
Nézegette a kutyákat, nehéz volt választani. Mielőtt ideért,
elhatározta, hogy valami nagyobb testűt fog választani, a kicsit még elvinné
valami termetesebb macska. Sokat téblábolt, nem tudott dönteni. Ekkor
felfedezett egy távolabbi csoportot.
–Ők miért vannak külön? - kérdezte.
–Ez afféle öregek otthona. Ide kerülnek az idősebb kutyusok,
itt élik le az életük hátralévő részét. Őket már nem viszi el senki, a fiatal
kiskutyák a népszerűek.
Az öregember még nézelődött egy kicsit, majd visszatért az
öregekhez és kiválasztott egy kivénhedt bernáthegyit. A kutya ránézett és
mintha már régóta ismernék egymást, a lába mellett sétálva elindult az új
lakhelye felé. Gyorsan megtanulták egymás szokásait, elmaradhatatlan barátok
lettek. Egy téli estén az öreg a kandalló előtt szunyókált. Halkan pattogott a
tűz, amikor hirtelen felriadt. A lábainál a kutya felemelte a fejét és
ránézett. Az egyébként csendes, szavát nem hallató társ egy elkeseredetett
vonított. Ahogy riadtan a szemébe nézett, látta, ahogy tekintete megüvegesedik,
majd a feje lehanyatlik. Soha nem látta ilyen közelről a halált. Odahozta
kedvenc takaróját és betakarta. Reggelig virrasztott mellette az eltöltött közös
napokra emlékezve. A kert hátsó részébe temette el.
Napokig nem ment sehova, otthon gubbasztott. De egyszer csak
megint ott volt a „kutyaparadicsomban”.
–Elment a barátom – mondta halkan.
–Sajnálom, és most mi járatban?
–Elvinnék egy másik öreget – jött a válasz.
A kert végében egymás után emelkedtek az újabb kis
sírhalmok.
Telt az idő. A „kutyás hölgy” szívesen mesélt a látogatóinak
egy öregemberről, aki hazavitte és megszépítette a nyugdíjas kutyák utolsó
napjait, de egyszer csak nem jött többé. Az erdőben sétálók gyakran mesélik,
hogy hallani vélik amint egy öreg apóka, próbálja lecsitítani a viháncoló,
boldogan vakkangató kutyáit.
–Papi ez a mese nem sikeredett valami vidámra, de szép volt.
–Ne haragudj kicsim.
Most Soma volt az, aki a kisgyermek érzékenységével
megérezte, hogy a nagyapja vigaszra szorul.
–Tudom már mit fog neked hozni a Jézuska, egy kutyát!