A második esély

A férfi a negyvenes évei végét taposta. Mindent elért az életben, amit csak akart, igazi jég hátán megélő típus volt. Soha nem válogatott a módszerekben. Ha egy cél lebegett a szeme előtt, minden áron megszerezte, nem kímélve senkit és semmit. Feleségét lépten-nyomon megalázta, hiszen ő hozta a pénzt a házhoz, ő hát a ház ura és parancsolója. Az asszony a shoppingolás és a tévésorozatok rabsága mögé menekült. Megadta magát a sorsnak, elfelejtett mosolyogni. A gyerekek egy ideig vágytak az apai szeretetre, de egy idő után feladták és a hozzájuk hasonló vagyonos, elkényeztetett társaikhoz csapódtak. Élték üres, semmitmondó, korán kiégett életüket.     

Egy vasárnap hajnalán, a ház korlátlan ura megérkezett szokásos pókerpartis, iszogatós éjszakája után. Rossz lapjárása lehetett, mert csapkodva az ajtókat, -nem kímélve senkit- közlekedett a házban. De aztán, végre elterült az ágyon és azonnal mély hortyogásba kezdett. Az asszony, aki soha nem tudott elaludni, amíg a férje haza nem ért, lassan álomba sírta magát. Már régen nem mert szólni egy szót sem, mert gyorsan megkapta a magáét, ha ellenkezni merészelt. Pedig vágyott a férfi ölelésére, de hát ő már régen máshol kereste az örömöket.

A ház asszonya ébredt fel először. Úszott egyet a medencében, majd ebédet rendelt, kínait. Amikor megjött a kiszállító, szétdobálta az asztalon a papírdobozokat. Leült a tv elé a sajátjával és valami brazil sorozat sokadik epizódjába süppedt. A fia, majd a lánya ébredt ezután, mindketten a tegnapi buli nyomait viselve az arcukon. Zombiként tettek néhány üres kört, majd mindkettőjüket elnyelte a szobájuk, a maguk kedvenc kínaijuk társaságában. A közös vasárnapi ebéd meghittsége, már rég a távoli múltba veszett. Késő délután volt, amikor nyílt a hálószobaajtó és megjelent a teremtés koronája. Morcos képpel megszerezte a maga dobozát és a medence melletti napozóágyra vetette magát. Evett néhány falatot, majd elnyúlt és sütette magát a Nappal. Ahogy ott feküdt és becsukott szemhéján keresztül játszott vele a napsugár, képek villantak be tisztán, élesen. Először a fiatal önmagát látta, aki élete első üzleteként farmerokat és hanglemezeket csempészett át Jugoszláviából. Aztán az a pillanat következett, amikor elérte az első millióját. Eszébe ötlött a mondás: „Soha ne kérdezd, honnan szereztem az első milliómat, a többivel szívesen elszámolok”. Jöttek sorba a nagy átverések, lopások, kis és nagy svindlik. Elmosolyodott, egyáltalán nem érzett lelkiismeret furdalást az elbocsátott, átvert emberekért, eltaposott életekért. Beugrottak kedvenc mondatai: „Van, aki meglovagolja a hullámokat, van, akit pedig betakar”.

„Mindenkinek adott a lehetőség, csak élni kell vele”.

„Az élet márpedig akkor is egy nagy habostorta, csak legyen nálad mindig villa, hogy vehess belőle”.

Ekkor mintha, a Napot egy felhő árnyékolta volna, hirtelen sötét lett. Csak a szívdobbanásait hallotta, egyre erősebben. Már a dobhártyáján dübörögtek a hangok, amikor egyszer csak megszűnt minden. Úgy érezte, hogy légüres térben lebeg.  Súlyos csend vette körül. Néha, mintha valaki beszélne hozzá, távolról szófoszlányokat vélt hallani, de nem tudta eldönteni, hogy ez a valóság vagy csak illúzió.

Mérhetetlenül fáradtnak érezte magát, de lassan kinyitotta a szemét. Homályos volt minden, csak lassan tisztult ki a kép. A feleségét és a gyerekeit látta meg, nem is emlékszik arra, hogy mikor voltak így együtt. Próbálta fordítani a fejét, de nem mozdult. Ahogy körbejártatta a tekintetét, döbbenten fedezte fel, hogy egy kórházi ágyban fekszik, mindenféle csövek lógnak ki belőle. Próbált mondani valamit, de nem jött ki hang a torkán. A felesége szólalt meg:

–Szívrohamod volt, két hétig kómában voltál, most szóltak, hogy reagálsz, azonnal idejöttünk. –A legjobb szívspecialistát fogadtuk fel, aki őszintén elmondta, hogy csak szívátültetés segíthet rajtad, de kell a beleegyezésed. –Csak jelezd a szemeddel, hogy igen és én mindent elintézek.

Lassan becsukta a szemét, majd újra kinyitotta. A feleség megértette és azonnal elrohant. A két gyerek zavartan ácsorgott még az ágy végben egy darabig, majd suta mozdulattal búcsút intettek és kiosontak a kórteremből.

Elérkezett a nagy nap. Iszonyatos félelem uralkodott el rajta. Ahogy tolták végig a folyósón a műtőbe, a világító lámpatesteket számolta magában: …huszonhat, huszonhét, huszonnyolc. Becsukta a szemét és elbúcsúzott, úgy érezte, ezt nem fogja túlélni.

A szemhéján újra játszani kezdett a fény. Megkönnyebbült, hiszen ez az egész csak egy rossz álom volt! Biztos itt fekszem a medenceparton, csak napszúrást kaptam és képzeltem az egészet. Lassan résnyire kinyitotta a szemét, majd hirtelen, bátran, véglegesen. Körülnézett. A fény az ablakon keresztül hatolt be a kicsiny helységbe. Szépen berendezett magánklinikai szoba volt, minden kényelemmel felszerelve. –Hát mégis megtörtént, miért pont velem!

A steril környezetből lassan kikerült, a rehabilitáció szépen haladt előre a végleges gyógyulás felé. Nyolc hónap esett ki az életéből a betegség miatt. Amikor végleg hazamehetett, már nem voltak „üzlettársai”. Hiába ez egy olyan világ, ha nem vagy jelen, gyorsan elfelejtenek. Szerencsére azért voltak anyagi tartalékok. Sokat gondolkodott, hogy mihez kezdjen, hogy újra egyenesbe kerüljön. Érezte, hogy azt, amit eddig csinált nem folytathatja. Életében először viszolyogva gondolt vissza az eddigi életére. Mindent más színben látott: kékebb volt az ég, csilingelőbben folydogált a patak, szebben daloltak a madarak. Ahogy ott ült az íróasztalánál és a nyitott ablakon át kinézett a tavaszi kertre, hirtelen döntésre jutott. Ekkor beszólt a szobába a felesége:

–Drágám, gyere kész az ebéd!

Az étkezőben szépen megterítve, az asztal közepén virággal ott várta a családot a vasárnapi ebéd. Leültek a kerek asztalhoz, mint régen és az ebéd előtt megfogták egymás kezét. Mindenki magában elmondott egy pár szót, hogy ráhangolódjanak az étkezésre. Majd csendesen kanalazni kezdték a levest. A férfi végignézett a családon. A felesége mosolygott, arcvonásai kisimultak, szebb volt, mint valaha. A fia megemberesedve arra koncentrált, hogy betaláljon a szájába a kanállal, és ettől valahogy groteszké váltak a mozdulatai. És a lánya, egyszerűen gyönyörű volt, ahogy az ellenfényben a sziluettje körvonalazódott. Boldognak érezte magát.

A desszertnél tartottak, amikor a férfi megszólalt:

–Szeretném, ha elmondanátok a véleményeteket. –Arra gondoltam, hogy nyitok egy vállalkozást, ahol sérült embereket foglalkoztatnák. –Lehet, hogy nem úgy, mint eddig, de meg fogunk belőle élni.

A beszélgetés fonalát lassan mindenki felvette. A hosszú évek alatt elnyelt mondatok a felszínre törtek. Utána, úgy határoztak, hogy egy nagy sétát tesznek közösen, hiszen, az új szívnek szüksége van terhelésre, hogy véglegesen beépüljön az új gazdatestébe.