Sanyi, a nyúl

Azt hiszem, jókor születtem, jó helyen. Tizenkét testvéremmel együtt húsvét előtt hat héttel láttuk meg a napvilágot. Édesapámnak köszönhetően, - a többektől eltérően - szürkés-barnás foltos bundám volt, mint később kiderült nagy szerencsémre. Már közeledett a nyuszik nagy ünnepe, a húsvét, amikor a ketrecünkbe egy bozontos fej kukucskált be. Valahogy úgy éreztem, hogy ez nem akármilyen pillanat, ezért közelebb húzódtam. A kíváncsi szemek vizslattak bennünket. Nehéz volt a döntés, de végül is én lettem a kiválasztott, köszönhetően a másságomnak, mivel a többiek mind hagyományos fehér bundás, piros szemű egyedek voltak. A fülemnél fogva kiemeltek és bekerültem egy barátságos, fűvel kibélelt kosárba. Ringatózva közeledtem az új otthonom felé. Közben ki-kilestem, hogy merre is megyünk, hátha szükség lesz az útvonalra, ha haza akarok szökni. Egy tágas, rácsos otthont kaptam, ahonnan mindent nagyon jól megfigyelhettem. A szembe lévő polcon egy mogorva, vén aranyhörcsög lakott egy sokkal kisebb, de komfortosnak látszó lakásban. Nem messze tőle üvegpalota terpeszkedett, melynek lakója egy óriáscsiga araszolgatott néma unalommal. Az új helyemet nagyon könnyen megszoktam, hiszen sokkal tágasabb volt, mint az előző, ahol nyomorogni kellett és meg kellett harcolni minden egyes falatért. Itt külön tálon a finom csemegék, szopogatós vízlelőhely és falba épített szénatároló emelte a komfortfokozatot. Az élményt fokozta, hogy a lakás közepén állt egy kis lapos tetős házikó, a két végén kijárattal és az egyik oldalán körpanorámás ablakkal. Éjszakánként bevonultam ebbe a védett kis zugba pihenni, nappal a tetején szemléltem az eseményeket, mert innen jobban meg tudtam figyelni mindent. Az új gazdáék sűrűn körülállták a lakosztályomat, és bárgyún vigyorogva, gügyörésztek nekem. A kan, egy szőrös képű, nagyméretű óriás volt. Én még ekkorát nem láttam, féltem is tőle rendesen. Ha tehettem, kerültem még a tekintetét is. A nőstény gömbölyded formájú, kisebb méretű, de nekem még akkor is hatalmas volt. Fontos személyiség, mert ő szokta adni a finom falatokat, ezért próbáltam rá mindig amolyan nyúlformán mosolyogni. Aztán ott volt még a kisgazdi, aki kiválasztott. Ő egy barátságos kis nőstény volt, telve gyermeki bájjal és kacajjal. Csak egyedül volt kicsi, lehet, hogy őt is kiválasztották az alomból?

Véget értek az ünnepek, jöttek a hétköznapok. Egyre többet maradtam magamra, de élveztem, hiszen az ellátás kiváló volt és így legalább nyugodtan gondolkodhattam a dolgaimról. Ahogy közeledtek a melegebb napok, egyre szűkebbnek éreztem a helyem, pezsgett a vérem, jó lett volna boldog nyúlként rohangászni. Valamit megérezhetett a szőrös arcú, mert egyik nap nekiállt kopácsolni. Sajnos bármennyire is igyekeztem, nem tudtam kifigyelni, hogy miben mesterkedik. Amikor végre befejezte, odajött és kiemelt. Rúgkapáltam, ahogy csak bírtam, azt hiszem sikerült is megkarmolnom. De ha tudtam volna, hogy miben sántikált, bizton nem tettem volna. Ugyanis nekem készített egy nyári rezidenciát, a teraszon /ahogy ők nevezték/. Ez maga volt a csoda! Négy nyúlugrás széles és ugyanannyi hosszú építmény volt. Az oldala, egy darabig kellemesen rágható fából készült, utána pedig olyan átlátszó lyukacsos valamiből, amit a tyúkasszonyságéknál láttam a régi otthonomban. Teteje nem volt. A nyári lakomba bekerültek a kedvenc tárgyaim és a kisházam is. Önfeledtem rohangászva kipróbáltam az új helyemet. A nagy szőrös bekötött kézzel, bárgyún vigyorogva figyelt a műremek tetején könyökölve. Ebben a pillanatban örökre belopta magát a szívembe, már nem is féltem annyira tőle.

Nagyszerű napok következtek.

Azért egy valami hiányzott, ami egy magamfajta nyúlfiúnak fontos: a nyuszilányok! Sokszor álmodoztam róluk a kis házamban heverészve. Egy valamiért szerettem a téli szállásomat, mert onnan pontosan ráláttam a mozgó képeket mutatóra. Szerencsére a kisgazdi sokszor nézett állatos csatornákat és itt néha feltűntek fajombéliek is. A szőrös képűvel teljesen megegyezett az ízlésünk. Ő ugyanis azt szerette nézni, amikor az emberek össze-vissza ugrálnak, vagy éppen labdát kergetnek, hogy berúghassák egy ketrecbe. Ha sikerült, nagyot kiabáltak és ugráltak, mint a bolond nyúl az „Alice csodaország”-ból. Halálra kacagtam magam, hogy a kétlábúak azt a csigalassúságú mozgást tartják nagyra. Látnának egyszer engem futni, különösen akkor, amikor bedobom a híres irányváltoztatós nyúlcselemet. Sokat tanulhatnának tőlem. No és persze másban is. Például az üzekedésben. Néha amikor a szőrös képű magára marad, addig kapcsolgatja a világító dobozt, amíg olyan helyre nem ér ahol éppen ilyen jellegű tevékenység folyik. Hát ezt nem szoktam kibírni röhögés nélkül.

A nyári helyemet azért is szerettem meg nagyon, mert esténként, ha felugrottam a kis házikóm tetejére, két lábra állva kileshettem a világra. Láthattam a csillagokat, hallgathattam a tücskök ciripelését, a falevelek zizzenését. Magamba szívhattam a zöldek illatát, a hajnali harmatcseppeket.

Megkaptam mindent, amit szerettem volna: nyugodt életet, szabadságot, jó gazdikat. Mi kell még több egy nyúlnak? Ezen gondolkodtam, amikor eszembe jutott, hogy idekerülésemkor, bizony mindentől megrettentem. Ezen nem kell csodálkozni, és emiatt ránk sütni a bélyeget: „gyáva, mint a nyúl”. Mi zsákmányállatnak születtünk, életünk állandó rettegés, figyelés. A vérünkben van, hogy mindenki ellenség. Emiatt, az ősi ösztön miatt, elhúzódtam mindig a felém nyúló kezek elől. Ez, láttam különösen a kisgazdinak nem esett jól. Hosszú időbe telt, amíg megértettem, hogy erre a helyre nem azért kerültem, hogy a fazékban végezzem, mint ahogy a testvéreim, azóta már biztosan. Ezek a kezek nem azért akarnak megfogni, hogy elég hús van-e már rajtam, hogy levághassanak. Ezek a kezek simogatni szeretnének, hogy így fejezzék ki a szeretetüket. Amióta erre rájöttem, bátran keresem a kezeket, sőt még oda is simulok, ahogy ezt a régi otthonomban láttam a macskáktól, meg a kutyáktól.

Befejezve a gondolataimat, úgy érzem, olyasmit kaptam nyúl létemre, ami kevesünknek adatik meg: szeretetet és egy másik lény barátságát.