Valahol a varázslatos, rejtekadó erdő mélyén
megbúvó tisztáson nyújtózkodott egy kicsiny tó. Ahogy a nap első sugara
átkandikált a fák között, mint mindig, most is Kvarty Samu ébredt legkorábban.
Néhány álmos pislantás után teleszívta tüdejét a hajnali friss levegővel, majd
ahogy csak a torkán kifért, elkukorékolta magát. Ezt a trükköt egy arra tévedt
öreg kakastól tanulta. Kiváló érzéke volt a hangutánzáshoz, harminchat féle
állathangot tudott előadni. A nagy rikácsolásra sorban ébredezni kezdtek a
tavacska lakói. Elsőként Ruca réce. Gyorsan megigazgatta a fészket és még a
pelyhesek ébredése előtt elkészítette a reggelit: szunyoglábkonzervből készült sültet,
ropogós vízililiom szirommal és habos békalencse kávéval. A finom illatok sorba
ébresztették a kicsiket, és sajnos a szomszédot is. Így hát megkezdődhetett a
napi civakodás, a kiállhatatlan Hód Ernő családdal. Állandóan borsot törtek
egymás orra alá. Mikor, és ki is kezdte, senki sem emlékezett már rá, de tény,
hogy ki nem állhatták egymást. A bosszantás fő mestere a vásott Hód Gazsi volt,
aki a mai napra azt eszelte ki, hogy búvárúszásban megközelítve a Ruca
rezidenciát, kicsit meggyengíti az alapokat. Csak a jószerencse, és Réce papa
gyorsasága mentette meg a fészket és a reggelit a vízbe landolástól. A bosszú
nem maradt el, az éjjel felgyülemlett, keményre száradt vacsora mellékterméket
a kölykök átdobálták a Hódvárra. Erre a csetepatéra ébredt fel az öreg harcsa
apó. Mérgesen rendre utasította a randalírozókat. A harc azonnal abbamaradt, mert
az öreget mindenki tisztelte, különösen azóta, hogy az utolsó hal is a vén
kalóz áldozatává vált. Senki nem tudhatta, ha újra megéhezne, ki kerülne fel az
étlapjára. Bár a tavacska pletykahíradója szerint, az öreg vegetáriánus lett és
csak algát rágcsál, azért nála soha nem lehet tudni, mégis csak egy ragadozó.
Utoljára a nagyothalló, mindig mérges Rák Berci, és a senki nem
tudja hány éves Teknős Elemér ébredt. Ők együtt laktak már évek óta. Azért
költöztek össze, mert jól kiegészítették egymást: Elemér rendetlen, mindent
széthagyó típus volt, míg a szűz jegyű Berci rendmániásnak született. Ezen
kívül, közös volt a hobbijuk: mások bosszantása.
Élt még ebben a vízi közösségben, egy igen nagy létszámú kagyló
család. Őket mindenki utálta, mert senkivel nem álltak szóba, csak ritkán leselkedtek
elő a kagylóhéjak mögül. Ezen kívül rájuk fogták, hogy felelősek a tó
eliszaposodásáért, ami miatt a környéken bűz terjengett, és a „pocsolya” névvel
illeték szeretett otthonukat. Volt közöttük egy külföldi rokon is, aki még a
saját fajtájával sem állt szóba. Fent élt egy formás kő tetején,
vízinövényekkel körbebástyázva. A békaporontyok szerették bosszantani, erre
védekezésképpen hirtelen kitátotta kagylóajkait és vizet lövellt a támadókra.
Ilyenkor egy ideig békén hagyták. Becenevet is ragasztottak rá: ő lett a
„Méregstaniszli”.
A környék elmaradhatatlan lakói voltak még a szúnyogok. Az állomány
nagy létszáma miatt nem volt nevük, csak sorszámuk. A tavirózsa levelén
beszélgetett 24-es és 412-es, amikor váratlan dolog történt. A kis tó partján
megjelent egy kétlábonjáró, valami furcsa bottal a mellső tagjaiban.
Természetellenes pózban elhelyezkedett és valamit kezdett bedobálni a vízbe. A
szúnyogok döbbenten elhallgattak, még soha nem láttak ilyet. A nagy csendre
felfigyelt Kvarty Samu, és álcaként a fejére terítve egy levelet, kikukucskált
a vízből. Agya gyorsan járt, nem tudta hirtelen, hogy a repertoárjából,
melyikkel tudná elijeszteni ezt a jövevényt, de félelmében egyetlen hang sem
jött ki a torkán. Időközben, már minden lakó, árgus szemekkel az idegen
mozdulatait leste. Találgatták, hogy ki lehet, és mi a fenét csinál. Ekkor
megérkezett harcsa apó, aki már sok tóbefagyást megért. Egyből átlátta a
helyzetet és tájékoztatta a többieket, hogy ez bizony egy horgász, aki azért
jött, hogy halat fogjon. Mivel már csak ő volt az egyetlen, így hát evidens,
hogy érte jött. Többen megsiratták az öreget, de volt aki már dörzsölte a
markát, hogy milyen jó világ lesz majd itt nélküle. De a vénség nem azért ért
meg ennyi tavaszt, hogy könnyen megadja magát. Maga köré gyűjtötte a
legfürgébbeket és tervet készített velük, hogyan szúrjanak ki az ellenséggel.
Legelőször, elcsenték Rák Berci olvasószemüvegét, és rákötötték a zsinegre.
Másodikként, egy elhagyott vadlúdfészek került terítékre. Harmadikra
kitalálták, hogy „Méregstaniszli” köve köré tekerik a horgászzsinórt. A kétlábú
sokáig „fárasztotta” a nehéz követ, de végül sikerült valahogy kicibálnia.
Látták, ahogy elvörösödik feje a méregtől, amikor szemügyre vette a zsákmányát.
Aztán felfedezte a kagylót. Valami vékony, hegyeset előkotorászott a bőre alól
és kinyitotta vele a kagyló ajtaját. Hirtelen, gyönyörű, soha nem látott fény
árasztotta el a víz felületét. A tólakóknak és a kétlábúnak leesett az álluk,
ilyen gyönyörűséget még nem látott egyikőjük sem. A boldog új tulajdonos
eszmélt leghamarabb, diadalittas üvöltés kíséretében hagyta el a helyszínt.
Döbbent csend ült a tópartra.
Másnap reggel a szokásos módon Kvarty Samu ébredt elsőnek. Sokat
gondolkodott, hogy ma melyik hangjával örvendeztesse meg a nagyérdeműt, de
végül maradt a kakaskukorékolásnál. A tó elkezdte élni a szokásos életét. De,
alighogy teljes terjedelmével elterpeszkedett a Nap az égen, özönleni kezdtek a
kétlábúak. Úszó alkalmatosságaikkal keresztül-kasul szelték a tavat és a
pókhálóhoz hasonlatos tárggyal kotorásztak a vízben. Az inváziónak leginkább a
szúnyogok örültek, mert fel tudták tölteni a vérbankjukat. Néhányan annyira
elhíztak közülük, hogy már repülni sem tudtak, csak heverésztek az árnyékban. A
lakók rettegve úszkáltak a védettebb helyekre, nyugodt életüknek vége szakadt.
De hamar rájöttek, hogy az akció a kagylók ellen irányul. Nem sok idő telt el
és a tóba már egyetlen kagyló sem volt, csak a parton hevertek kinyitottan,
amíg a nap ki nem szárította őket teljesen. Amikor a kagylók hiába való
keresése reménytelenségbe fulladt, a tó élete visszasüppedt az álmos
hétköznapokba.
A csoda nem jött el többé, az a mesebeli fény, csak egyszer
világította be a kis tisztás tavának partját.
