A féllábú

Távoli dobolást hallott, aztán egyre közelebbről. Lassan tudatosult benne, hogy a szívverése az. Szétfeszítette az agyát ez a hang. Próbálta kinyitni a szemét, ólomnehezek voltak, nem bírt velük. Újra és újra nekiveselkedett, végül egy résnyire sikerült kinyitnia, de csak homályos foltokat látott, fáradtan visszacsukta őket. Egy hangot hallott:

- A beteg még nem reagál.

Próbálta összeszedni a gondolatait, de nem jutott semmire, mély álomba zuhant. Mindig ugyanaz az álom tért vissza: egy szárnyaszegett repülőben botorkált, körülötte síri csend honolt. Mindenütt emberi roncsok hevertek, az ablakok betörve, és a tátongó lyukakon keresztül besüvített a szél, lengetve a lelógó oxigénmaszkokat. Reszketett a félelemtől és a hideg metsző fuvallattól.

Amikor feleszmélt, sokkal jobban érezte magát, a látása visszatért. Körülötte fehér ruhás, tüsténkedő alakokat látott. Lassan tisztult le benne minden: korházban van és műtétje volt.

De miért is került ide?

Lázasan cikáztak a gondolatai, próbált visszaemlékezni. Ekkor egy gyengéd kéz lemosta arcáról az izzadságot, majd tovább folytatta a többi testrészeivel, ezért felhajtotta a takaróját. Ekkor látta meg, hogy a jobb lábát elveszítette. Elájult.

Napokba telt, amíg minden részletet összerakott, talán az altatás hatása volt ez, de lehet, hogy a tudata így védekezett, hogy nem akart tudomást venni a megváltoztathatatlanról. Nagyon maga alatt volt, úgy érezte, hogy így nincs értelme tovább élni. Belegondolt abba, hogy ezek után mi mindent nem lesz majd képes megvalósítani: nem tudja megmutatni a srácának a híres focicseleit, nem tud majd fára mászni, és mennyire fognak majd hiányozni a természetben eltöltött kirándulások. Odáig jutott, hogy mindenkit gyűlölt, akinek két lába volt.

Nem tudni minek a hatására, de egy napon minden megváltozott. Talán a gondoskodás, ami körülvette, talán a kirendelt pszichiáterrel eltöltött hosszú beszélgetések, vagy a sűrűn meglátogató családja volt a katalizátor, amely átformálta őt. Félretett minden eddigit és célokat tűzött ki maga elé, figyelembe véve a megváltozott állapotát. Amikor elhagyhatta a korházat, már mindent előre megtervezett. Teljes önellátást dolgozott ki, hogy ezzel is levegye a mellette álló család válláról a terhet. Kialakítottak számára egy külön kis kuckót, ahol mindene meg volt, ami csak akarhatott és elérhető közelségben voltak a szükségleteit kiszolgálók. Megtanulta ügyesen kezelni a tolószéket, mindenhová azzal közlekedett. Kimerészkedett a külvilágba is kezdte jól érezni magát. Azt tapasztalta, hogy a kétlábúak segítőkészek vele szemben, de ami lelohasztotta a lelkesedését az az arcokról leolvasható szánakozás volt. Ezt nem tudta elviselni. És még valami, ami elriasztotta a kint léttől. Egyszer egyedül tett sétát, anikor fiatal suhancokból álló banda megtámadta, rángatták a kocsiját és a pénzét követelték. Egészségesen zsebre vágta volna a csordát, de így fölénybe kerültek. A falka mindig észreveszi, ha az áldozat gyenge és gyávaságból arra csapnak le. Szerencsére egy arra járó megmentette a szorult helyzetéből, de ez az élmény óvatossá tette, nem szívesen mozdult ki a biztonságot nyújtó falak közül. Ha már ő nem ment ki a valós világba, az internet segítségével behozta azt magához. Széleskörű érdeklődése lefoglalták az idejét, azt az időt, amelyből most oly sok volt- A család rendes volt vele, de ott is érezte, hogy hátrébb került a rangsorba. A házi kedvencek szintjére jutott: etetés, egy kis buksi simogatás és mindenki megy a maga útjára. Megértette a megváltozott, őt körülvevő életet, hiszen ebben a rohanó világban senkinek sincs ideje arra, hogy a sérülékeny lelkét pátyolgassa. Szomorúság és egyhangúság költözött a mindennapjaiba. Aztán újra rátalált a zene. Zenei mindenevő volt, hangulatától függően olyan dallamokat hallgatott, amelyről úgy érezte, hogy helyreállítják a lelki egyensúlyát. Azt vette észre magán, hogy kifinomulnak az érzékei. olyan dolgokat érzékel, amely fölött régen átsiklott, de most apró részletek rögzültek az agyában. Egyre jobban bezárkózott a maga kis világába, megkérgesedett. Arra figyelt, hogy napi szinten tartsa az erőnlétét, legalább ne legyen vele több gond, ennyit tudott betenni a közösbe. Napközben gépiesen teltek a másofpercei. Igazán az estéket szerette, mert ilyenkor bejött hozzá a lánya, jó éjt puszit adni. Aztán pedig megérkeztek az álmok. Az álmok melyekben boldog volt, újra futhatott szemben a széllel…