Amikor megszületett, olyan csenevész volt fiú létére,
hogy az apja azonnal szét akarta tépni, mivel életképtelennel tartotta. De az
anyja és a többi nőstény megvédték őt. Az állandó veszélytől reszketve
kapaszkodott anyjába, egy pillanatra sem engedte el a védelmet nyújtó szőrgombolyagot.
Valahogy felcseperedett, apja is megenyhült, elviselte, hogy a közösség egyik
tagja lett, bár sohasem büszkélkedett vele, ha egy másik hordával
összefutottak. Most, hogy már a csapat elismert tagja lett, nagyon vigyázott
arra, hogy ne tűnjön ki semmivel, amivel felhívhatja magára a figyelmet. Különösen
az apja és egyben a főnök előtt kellett meghunyászkodnia, mert az ő keze nagyon
gyorsan eljárt, a legkisebb vétség esetén is. Történt egyszer, hogy banánosztás
volt a közösségben, mindenki egyenlő mennyiséget kapott, mert majoméknál ez így
szokás. A majomfiú szokása szerint hóna alá csapta az adagját és félrevonult
vele. Ebben még nem volt semmi kivetnivaló, mert többen is így tettek. Volt,
aki féltette a porcióját, nehogy valamelyik pákosztos elcsaklizza előle, de
volt olyan is, aki szégyellte a többiek előtt, hogy milyen csúnyán csámcsog
evés közben. De a mi majmocskánk azért vonult félre, mert egyszerűen nem szerette
a banánt, és ha ez kiderült volna, akkor bizony páros lábbal rúgták volna ki a
közösségből. Így hát, amikor megkapta a fejadagot kedvenc helye, a bogyós felé
vette az irányt, ás út közben szétdobálta a banánt. Mire odaért kedvenc
csemegéjéhez, a színpompás, ínycsiklandó gömböket termő bokrokhoz, már nagyon
éhes volt. Boldogan vetette bele magát a szúrós tüskékkel védekezők közé, hogy csillapíthassa
étvágyát. Amikor jól degeszre tömte a bendőjét, visszasompolygott, mintha mi
sem történt volna. Este, ahogy kereste helyét a majomfészekbe, elgondolkodott.
Mi lesz, ha valaki véletlen meglátja, amint megszabadul a termelő
bizonyítékoktól, vagy valamilyen jó szimatú majom megtalálja az értékes fejadagot.
Még belegondolni is ijesztő volt, ezért elhatározta, hogy óvatosabb lesz. A
következő alkalommal úgy határozott, keres valami rejtekhelyet a gyűlölt éteknek.
Azt hitte könnyű feladat lesz, de tévedett. Késő délután volt és még mindig nem
találta meg az alkalmas tárolót. Félt, hogy a csorda keresésére indul és annak
nem lesz jó vége. Ekkor már egy számára idegen helyen botorkált. Az utolsó
pillanatban fedezte fel azt a rejtett kis barlangot, sűrűn benőve az erdő
növényeivel. Gyorsan elrejtette az eldugni valót, és lóhalálában visszarobogott.
Aznap korgó gyomorral hajtotta álomra a fejét. Az elkövetkező időkben már
rutinszerűen ment minden, szépen gyűlt a kupac, ott a hűvös barlang mélyén.
A vándorló csapat útja során, néha összefutott más csordákkal.
Ilyenkor néha verekedés tört ki közöttük, de volt, hogy békésen megosztoztak a
területen, hiszen a bőséges banántermésből jutott mindenkinek. Egy ilyen
békeidőszakban történt, hogy miközben békésen eszegettek egymás mellett, az időközben
felserdült majomfiú felfedetett egy szemrevaló leányzót a másik csapatban. Azonnal
fülig szerelmes lett, de fogalma sem volt, hogyan szólítsa meg. Egyre közelebb
söndörödött, de nem volt bátorsága megtenni az első lépést. Végül mégis
rászánta magát, de lehet, hogy rossz pillanatot választott, mert hangos
kikosarazás lett az eredménye. Hatalmas hangzavarban azt vágták a fejéhez, hogy
mit képzel, mit akar egy ilyen rangnélküli senki a fejedelmi leszármazottakkal
rendelkező lányuktól. Alig tudott elinalni megaláztatásának helyszínéről.
Nem sokkal később valamilyen fertőzés megtámadta a
banánfákat és az egyre kevesebb termésért megkezdődött a harc. De elérkezett a
nap, amikor már nem volt miért harcolni. A csordák éheztek, egyre jobban
lesoványodtak, elhagyta őket erejük. A majomfiúnak eszébe jutott valami,
elhatározta, hogy felfedi a titkát. Elvezette a családot a bogyóbirodalomhoz.
Szerencsére a kedvenc csemegéjét nem érte semmi baj, szebb és bőségesebb volt,
mint valaha. A majmok értetlen képpel bámultak a szúrós bokrokra. Végül a főnök
rászánta magát és a hozzá legközelebbi gömböcskét leszakította majd szitkozódva
a mancsát ért szurka miatt a szájába gyömöszölte. A banda lélegzetvisszafojtva várta
a hatást, ami nem is maradt el: savanyú képpel egy hatalmasat üvöltött és
akkorát köpött, hogy azzal biztos megnyerte volna dzsungelbajnokságot. Ezután
megvetően hátat fordított és a sűrű felé vette az irányt. A többiek lassan utána
indultak, meg sem próbálva a csemege elfogyasztását. Hiába ha a vezérnek nem
jó, nekik sem lehetett az! A bogyókedvelő nem ment utánuk, helyettük is belakmározott
és elterült a magas fűben. Másnap összefutott az „úri” családdal. Bizony őket
is megviselte a szűkös időszak. Csak vánszorogtak, már nyoma sem volt a
felsőbbrendűségnek. A csodaszép majomlány látta, hogy a kikosarazott milyen jó
erőnek örvend, feladva a büszkeségét odament hozzá és megkérte, hogy segítsen,
ha tud. A fiúnak megesett a szíve rajta és mondta, hogy kövesse őt. Elindultak.
Hosszú gyaloglás után ott álltak a barlang előtt. A fiú belépett, a lány
követte. Bent a sötét barlang sarkából, csámcsogás hallatszott. Ahogy szemük
megszokta a sötétséget, egy víziló sziluettjét vélték felfedezni. A monstrum
megfordult szája szögletében az utolsó banán szárával.
- Hé, haver! Ilyen finomat még nem csócsáltam, amióta
négy lábra álltam. Azok a szemtelen majmok egy párszor elhúzták az orrom előtt,
de soha nem tudtam elkapni őket. Ez valami fenséges volt, ti aztán tudtok élni!
A majomfiú odafordult a lány felé, de az már nem volt
sehol…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése