Az autó, akinek már sok neve volt,
szűk hely fogságában, mozdulni sem tudott. Érezte, hogy elérkezett az
elkerülhetetlen, így hát gyorsan végiggondolta az életét. Amikor lekerült a
gyártósorról, csili-vili szalonba került. Talán a piros színe miatt, de gyorsan
elkelt. Első gazdája Csajozósnak hívta, mert fiatal tulaja vele gyűjtötte be
skalpjait a gyengébbik nem szépségei közül. Kapcsolatuk, nem volt hosszú életű,
mert ehhez az életvitelhez, mindig a legújabb autómodellekre van szükség.
Taxishoz került, aki a Társ nevet adta neki. Tényleg rengeteg időt töltöttek
együtt. Szerette ezt az időszakot, mert sokféle ember megfordult ülésein. A
végén, már meg tudta különböztetni a jó és a rossz egyedeket. De, amikor a
legjobban érezte magát, megbetegedett. Gazdája szerelőtől szerelőig vitte, de
nem találták az igazi baját. Valahogy összefércelték. A második gazdi gyorsan
túladott rajta. Háromgyerekes családhoz került. Piroska lett a neve. A családfő
sokat foglalkozott vele: bütykölte, csinosítgatta, ápolgatta. Legtöbbször a
hétvégeken dolgozott, amikor a család kirándulni indult. Vidám együttlétek
voltak ezek.
Aztán kiújult a régi betegsége, sokat
küzdöttek érte, de végül lemondtak róla az orvosok. A hátsó udvarba került,
kitéve az időjárás viszontagságainak. Néha vidám gyerekek játszottak vele,
ilyenkor megélénkült.
Végül ide került. Élete utolsó
pillanatában azon gondolkodott, melyik gazdája volt a legjobb, de mielőtt
választani tudott volna, könyörtelenül lecsapott Zúzó, hogy lapos fémtömeggé
lapítsa…
Jimmy Hendrix és Janis Joplin ült egy
bárányfelhőn, lábukat lógatták, közben beszélgettek:
- Képzeld Janis, jártam egy turista úton,
lenn a Földön. Nem fogod elhinni, de még mindig emlékeznek mindkettőnkre.
Szinte hihetetlen, hiszen már lassan ötven éve, hogy elhagytuk az ottani
létünket. Ma is felcsendülnek az emlékezetes számaink. Nagyon boldog voltam,
szinte sajnáltam, hogy nem élvezhetjük ezt a sikert, hiszen elvileg még mindig
élhetnénk. Igaz, hogy fogatlan, ősz hajú mamókák és papókák lennémk.
- Te, szeretnéd ezt? – kérdezte Janis.
- Nem hiszem…- válaszolt Jimmy és
összenevettek. Kisvártatva Jimmy újra megszólalt:
- Voltam egy bárban is, sajnos csak
nyálat csorgatni. Valami mai modern zene nyávogott a hangfalakból, amikor
odament egy dülöngélő alak a music box-hoz bedobott egy kis aprót és rövid
keresgélés után kiválasztott egy számot. Felcsendült a „Hey, Joe”. Nagyot
dobbant a szívem. Két félrészeg alak felkapta a fejét és nosztalgiázni kezdett,
így szólt az egyik:
- Ez még zene volt!
- Igen, kár hogy olyan hamar elment,
de hát a kábszer nem hagyott esélyt, mennyi sok dal benne maradt abban a
csodálatos gitárban…
Janis elgondolkodott egy kicsit, majd
megszólalt:
- Arra senki nem gondol, hogyha mi nem
égetjük két végén a gyertyát és nem nyúlunk tudatmódosító szerekhez, nem
nyílnak ki azok a kapuk, amik különlegessé tettek bennünket. Lettünk volna
középszerű zenészek és ma már a kutya sem emlékezne ránk…
A huszonnégy színtestvér születésnapi
ajándék volt, egy kislánynak. Szépen sorakoztak a színes ceruzák kijelölt
helyükön, várták, hogy sorra kerüljenek. Gazdájuk mindig gondoskodott róluk,
hogy ki legyenek hegyezve, oda kerüljenek vissza ahonnan kivette őket. Mivel
szerette a színes világot, a fehér, és a fekete kivételével egyenletesen koptak
a ceruzák. Egy szép nap gazdaváltás történt, a kislány festékeket kapott, és
elajándékozta öccsének féltett kincsét. Az új tulajdonos, már sokkal
hanyagabbul kezelte szerzeményét. Gyakran bizony kitört foggal, fejjel lefelé,
nem a saját helyükre kerültek vissza a tesók. Öcsinek gyakran voltak rémálmai,
ezeket sűrűn képi formába öltötte. Népszerűvé vált a fekete és a sötét színek,
olyannyira, hogy a fekete el is fogyott. Amikor pótlásra került, sajnos egy
alacsonyabb kasztba tartozó került közéjük. Hiába volt vastagabb, mint társai,
a huszonháromszoros túlerő győzedelmeskedett, és minden este kitúrták a
dobozból. Öcsi furcsállta, hogy reggelente külön találja kedvencét. Egyik nap,
aztán, a fekete mellé kiválasztotta a sötétkéket, a sötétzöldet és a lilát,
valamint a barnát és a többit a szemetesbe öntötte…
Tücsök Tápió a legkisebb volt nemzetségében,
az öreg tölgy tövében ücsörgött és mérhetetlen szomorúság öntötte el. Apja
természetesen őt is a zenészmesterségre szánta, de neki nem volt kedve
reggeltől-estig a hegedűn cincogni. De apai szigor ellen, nincs apelláta, csinálni
kell. Az iskola végén, nem lett zenevirtuóz, csak egy középszerű zenész. Alig
várta a nagykorúságát, azonnal elmenekült otthonról. Végre nekiállhatott annak,
ami egész életében szeretett volna lenni: gyermekgyógyászatot tanult. Az orvosi
elvégzése után, kórházhoz került, egészen pici állatok gyógyítására. Imádta a
munkáját, de a szíve szakadt meg, amikor a kicsik éjszakákat átsírtak,
hiányolva az anyai meleget. Egyik nap, támadt egy ötlete. Hazaszaladt,
leporolta régen használt hegedűjét és visszasietett a kórházba. Álla alá
illesztette a hangszert és varázslatos, nyugtató zenét szólaltatott meg rajta.
Az ősi zenei örökölt tehetség és a segíteni akarás csodálatos dallamokká álltak
össze…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése