2011. október 28., péntek

Elveszve


Kora reggel a felesége elment dolgozni, majd nemsokára a gyerekek is elrohantak az iskolába. Csend lett a házban. Mint munkanélküli az övé volt a háztartás nyűgje. De most nem sok kedve volt hozzá. Kinézett az ablakon, a késő őszi napsugár bágyadtan tükröződött az utca közepén elterülő tócsában. Visszafordult, végignézett a szoba álmos bútorain, de valami nyugtalanító érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, megfullad itt, el kell mennie egy kicsit levegőzni. Pár pillanat múlva már kinn is volt, és a közeli erdő felé vette az útját. Egy olyan keskeny ösvényt választott, amelyen még nem járt. Üres gondolatokkal a fejében vitte a lába egyre beljebb és beljebb. Elbűvölte az őszi erdő látványa: a párás levegőben a fák között átszűrődő fény, a szállingózó falevelek, a megrezzenő bokrok, a tobzódó színek kavalkádja. A madarak halk csiviteléssel adták tudtára, hogy az erdő befogadta őt. Céltalanul bolyongott, jól érezte magát, nagyokat harapott a tiszta levegőből, próbált feltöltődni. Leült egy fa tövébe, kezeit maga mellé ejtve, teljesen átengedte magát az őszi erdő varázsának. Aztán belehempergett az avarba, majd, mint egy megtermett rozmár addig lapátolta magára a rozsdás leveleket, amíg teljesen el nem tűnt alatta. Egy külső szemlélő most csak egy jól megtermett lombkupacnak látta volna. Jó volt magába szívni a levelek kesernyés illatát.
De egyszer csak beléhasított a kötelességtudat, felpattant és szapora léptekkel elindult vissza a mindennapok rutinja felé. De annyira lekötötte az őszi erdő, a csodáival, hogy nem figyelte meg az ösvények szövevényét. Ismeretlen helyre vetődött, egyre biztosabb volt benne, hogy nem ez a kivezető út. Már jó ideje kóborolt, amikor a köd ereszkedni kezdett, egyre reménytelenebbé téve a kijutás esélyét. Próbált az érzékszerveire hagyatkozni, de nem sok sikerrel. Lassan sötétedett és pánik kezdett úrrá lenni rajta. Odáig jutott, hogy segítség után kiabált, de csak az öreg fák visszhangozták a kiáltásait. Próbált megnyugodni, arra gondolt, hogy ennél még Jancsinak és Juliskának is több esze volt, hiszen jeleket hagytak maguk után, hogy hazataláljanak, igaz, hogy végül a banyánál kötöttek ki.
Nekitámaszkodott egy fának, próbálta rendszerezni a gondolatait. Mi elöl menekült az erdőbe: a város soha nem pihenő nyüzsgésétől, a már-már olaszos stílusú, mindig hangos családjától, vagy csak kiereszteni a gőzt, hogy újra kibírjon egy kis időt a következő szelepnyitásig? Lehet, hogy egy teljesen másik életre vágyik?
Nem kapott választ, az időközben felerősödő szélben hajladozó fáktól. Összébb húzta magán a kabátját, korgó gyomra figyelmeztette, hogy legalább valami harapnivalót hozhatott volna. Ennél nagyobb baj volt, hogy innivalót sem hozott, szája egyre jobban kiszáradt, úgy érezte, hogy a nyelve egyre nagyobb lesz és olyan kemény, mint egy darab kő. Egy pár korty vizet szeretnék! – fogalmazódott meg benne a kérés. Mintha távolról furulyaszót hozott volna felé a szél. Elindult a csodálatos dallam irányába. Édesanyja jutott eszébe, aki sokszor altatta el őket a furulya hangjaival. Gyönyörű dallamokat tudott kicsalni ebből az egyszerű kis hangszerből. Mi gyerekek tátott szájjal hallgattuk. Számunkra szent volt ez a hangszer, csak anya szája érinthette. Korán itt hagyott bennünket, mert rövid életet szánt neki a sors, de esténként még sokszor hallani véltük azt a szomorú dallamot, amit annyira szerettünk.
A furulya most hirtelen elhallgatott. Körülnézett, egy kis tisztásra vezetett az ösvény.  Megállt, valami hang ütötte meg a fülét. Meggyorsította lépteit. Ahogy a tisztás túloldalára ért és széthajtotta az ágakat, egy csörgedező patakot látott maga előtt. Lehasalt és mohón nyelni kezdte az életmentő nedűt. Teleitta magát, mint a sivatagi teve az oázisnál. Leült egy patakparti nagy kőre, egy kicsit megnyugodott, majd megfogalmazódott benne a következő kérés: Haza kell jutnom!
Még be sem fejezte a gondolatot, amikor újra hallani vélte a furulyát. Feltápászkodott és követte a dallamot. Ahogy vitték a lábai, azon gondolkodott, hogy miért van az, hogy állandóan egyenlő hangerővel szól a zene, soha nem jut hozzá közelebb. Bárcsak megláthatná azt, aki ilyen szívből szólaltatja meg a hangszerét. Beesteledett, csak ment rendületlenül. Hirtelen egy fénycsóva suhant át a fák között, majd elnyelte a sötét. A furulya ismét elhallgatott. Arra botorkált amerre a fényt látta. Egyszer csak véget ért az erdő és kint áll az országút szélén, a távolban meglátta a város fényeit. Ahogy lassan elindult a „világosság” felé azon töprengett, hogy valóban furulyaszót hallott, vagy csak a szél játszott vele. 

3 megjegyzés: