2016. október 18., kedd

Korházban

Amikor végre kikerültem a kórházból. megfogadtam, hogy nem fogok írni róla. Hiszen aki már volt ott szeretné elfelejteni, aki viszont még elkerülte, nem is szeretne még csak olvasni sem erről a kívülállónak, oly félelmetes világról. De aztán leülepedett bennem minden és úgy éreztem, hogy tartozom azoknak az embereknek, akikkel megosztottam életem egy szeletét.
Először jutottam ebbe a környezetbe, így nem tudom, hogy máshol milyen a helyzet, lehet, hogy csak szerencsém volt. Előre kell bocsájtanom, hogy nem jól fizető magánklinikára kerültem, hanem egy átlagos közkórházba. De talán jobb is, mert itt természetesnek hatottak a megnyugtató mosolyok, a nyíít szívű kedvességek. Természetes, hogy aki bekerül betegként félelemmel teli. De itt nagyon jól felépített rendszerrel találtam magam szembe. A takarítónőktől kezdve az ápolókig, mindenki viselkedése biztonságérzetet sugallt, megnyugvást adott. Gyorsan múlt a sokkhatás és megpróbált az ember gyereke beilleszkedni ebbe a világba. Néhány nap után kialakult a napi rutin: ébresztő, gyógyszer, mosakodás, reggeli, vizsgálatok, gyógytorna, vizit, ebéd, gyógyszer, midenféle egyéb, gyógyszer, esti fürdés, szundi. Ez mind szép, de ezt a mindennapi életet el tudja rontani, ha az ember elviselhetetlen szobatársat fog ki magának. Ebben is szerencsés voltam, olyan emberekkel voltam összezárva, akik segítőkészek és jóindulatúak voltak. Legendák keringtek olyan emberekről, akik pokollá tették a velük egy légtérben lévők életét. A közös étkezéseknél láttunk kialvatlan arcokat, idegrángásos betegeket, akik kifogták az „aranyhalat” egy rosszbeteg személyében.
A nap legelején a takarító személyzet jelent meg, próbáltak észrevétlenek maradni, nem sokat beszéltek, a kezük járt gyorsan, és amikor végeztek ugyanolyan csendesen távoztak, ahogy jöttek. Majd érkezett az ápolókból és nővérkékből álló társulat. Mindenki rendbe tettek és már haladtak is a következő szobába, súlyos, mindent cipelő járművükkel. Következett a közös reggeli. Erről csak annyit, hogy a mennyisége egy alsó tagozatos napközisnek a fél fogára sem volna elég. És ezek után következett a gyógytorna, amihez ugye kellene némi energia. Nem lett volna, ha az étkezéseket nem egészítettük volna ki egy kis „hazaival”.
/ Szerintem a korházi adagok kiporciózásánál figyelembe veszik ezt a tényezőt. / Még délelőtt volt vizit. Naponta kisvizit, amikor az osztályvezető orvos az ügyeletes nővérekkel végigjárta a betegeket. Bensőséges hangulatú, viccelődő látogatás volt. A betegek ilyenkor merték felvetni a problémáikat. Annál kevésbé volt népszerű a keddenkénti nagyvizit, amelyen mindenki részt vett, még a kórház igazgatója is és nem volt más, mint egy kirakatelőadás ahol minden nagyon szép és minden nagyon jó, és a betegektől csak annyit vártak el, hogy a feltett kérdésre, ami szerint, hogy érzi magát, a köszönöm jól válasz dukált.
 Az ezután következő ebédre nem lehet panaszom, ízletes is volt meg mennyiségileg is elég. Pedig másra számítottam, hiszen a korházi kosztról rossz hírek járnak. A délutánok változatosan teltek, különböző vizsgálatokkal, vagy szabadfoglalkozással. Be lehetett pótolni az ével alatt összegyűlt időhiány miatti olvasnivalót, tájékozódni a külvilág híreiről, újra gyereknek lenni és játszani időkitöltő játékokkal. Estefelé ismét megjelent a gondozói gárda és lemosták a nap szennyeit. Az esti fürdetés a legjobb pillanat volt, hiszen újra elmúlt felettünk egy itt eltöltött idő. És, hogy ki, mlyen benyomásokkal hajtotta álomra a fejét nagyban függött attól is, hogy milyen volt az aznapi hozzáállása és milyen emberek közreműködtek ebben. Itt voltak például a gyógytornászok. Valami hihetetlen alázattal végezték a munkájukat. Mindenkinek személyre szabva felügyelték a munkáját figyelembe véve a testi adottságait, lelki állapotát, problémáit.  Szép szakma, ahol nagy felelősség mellett a cél, hogy újra a régi lehessen mindenki.
Mielőtt korházba kerültem én azt hittem, hogy ápolónők vannak, de itt szembesültem vele, hogy bizony vannak fiú ápolók is. Persze logikus, hiszen néha száz kilós, tehetetlen embereket kell mozgatni. De ők nem csak ennyiből állnak, ugyanúgy ellátják a betegeket, mint nőtársaik. El sem tudtam képzelni, hogy milyen beállítottságú emberek vállalnak ilyen munkát. Aztán jobban megismertem őket, azt a mély emberszeretetet, elhivatottság érzést, amely bennük van és megsüvegelendő.

Utoljára hagytam a nővérkéket. Ők a korház szilárd alapjai, a mozgatórugói, a mindesei, a névtelen katonái. Ott vannak, ha baj van, ha lelki támaszra van szükség, de akkor is, ha csak beszélgetni szeretnél valakivel, éjjel vigyázzák az álmokat. Nem tudnak róla, de angyalok ők, akik azért kerültek közénk, hogy jobb legyen ez a földi pokol…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése