A
ház kívülről olyan volt, mint a többi: vidám színek, rendezett kert, vendégváró
kapu. Benne, szerencsére a szeretet és a tisztelet lakott, igazi otthonná téve
azt. Az együtt lakó több generáció minden tagjának jutott egy meghitt kis zug,
ahová félre vonulhatott, ha éppen arra volt szüksége. Egy valamiben mégis
különlegesnek számított. A tetőtérben volt egy kicsiny szobája. Ha belépett az
oda tévedő és kinyitotta az ajtót, egy fülkényi helységbe léphetett. Mindössze
egy hintaszék, egy könyvespolc néhány könyvvel és egy állólámpa ácsorgott
álmosan. A különlegesség a bejárati ajtóval szembeni másik ajtó mögött
rejtőzött. A nap folyamán a ház minden lakója meglátogatta ezt a rejtekhelyet.
Miután
a ház asszonya útjára bocsájtotta a családot, elsőként nyomta le az ajtó
kilincsét. Virágos rét tárult a szeme elé. Felpezsdült a vére, önfeledten
gyűjtötte csokorba a virágokat. Újra az a boldog kislány lehetett, akit még nem
zaklatnak a hétköznapok. Amikor feltöltődött visszatért a napi rutinhoz.
Az
iskolából a kislány ért haza először. Első útja a tetőtérbe vezetett. Kinyitva
az ajtót, egy hatalmas fa ágáról lelógó hinta várta. Beleült és hajtani kezdte.
Egyre magasabbra és magasabbra jutott. Súlytalannak érezte a testét, lehunyta a
szemét és mosolygott.
A
padlásszoba következő látogatója a nagyfiú határozottan lépett be és nyitotta
ki az ajtót. Odabenn sötét félhomály fogadta. Másnak talán nyomasztó lehetne ez
a világ, de ő biztos léptekkel haladt benne, mint aki ismeri a hely minden
porcikáját és tudja, hogy mi vár rá.
Estefelé
apa osont fel a lépcsőn. Neki egy hangulatos, szűk utcácskára nyílt az ajtó.
Ahogy léptei koppantak a macskaköveken, a szemerkélő esőben szembe egy alak
közeledett. Amikor elment mellette, az utcai lámpa fényében meglátta az arcát.
Az első szerelme volt ő.
Már
késő este lett, amikor lassú léptek közeledtek. Remegő kéz nyitott ajtót.
Feltárult egy kis tanya. Az öregember odacsoszogott az udvar közepén álló öreg
diófához és leült a farönkből készült göcsörtös padra. Lehunyta szemét és
magába szívta a diófalevelek kesernyés illatát…
A
gyertya sok-sok társával együtt a templomban teljesített szolgálatot. Igaz,
hogy hosszú életűnek számták, mert vaskos volt és magas, de szinte örökké éget,
hogy vezesse a sötétségben a hívőket a tisztánlátáshoz vagy a betévedt turistákat,
hogy végre kitaláljanak, és ne zavarják tovább a templom meghitt áhitatát.
Rövid élete alatt sok mindent megtapasztalt. Látott szomorú szemeket az
imbolygó fényben, égetett meg óvatlan gyermektenyeret, simogatott öreg, ráncos
arcokat. Szerette a templom kongó csendjét, a mindig friss virágot hozó
arctalan fejkendősöket, és ha nagyritkán megszólaltatták, az orgona mély
regisztereit. Figyelte, ahogy társai sorban örökre kihunynak. Önmagát is
szemmel tartotta, egyre aggodalmaskodóbb lett, amint fogyatkozott. Egy nap már
csak egy kis csonk volt az olvadt viasz közepén. Tudta, hogy eljött a búcsú
pillanata, ma végleg sötétség borul rá. Pislákolni kezdett, gyorsan még egyszer
körülnézett, majd minden elsötétült.
Hirtelen
egy szál gyufa fénye villant fel előtte, majd egy reszkető kéz meggyújtotta a
kanócát. Végignézett magén, újra egész szál gyertya volt. Ahogy körbetekintett,
látta, hogy egy szegényes otthon egyetlen fényhozója lett…
Óvatosan
kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Egy felmosófej jelent meg a résnyire nyitott
ajtóban. Körülnézett, majd gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Felkapcsolta
a villyanyt, majd boldog vigyorral az arcán elkiáltotta magát:
-
Tiszta a terep, lefeküdtek!
A
fürdőszobában megelevenedett az élet. A polcon mozdulatlanságra ítélt tárgyak
kinyújtóztatták tagjaikat, és azonnal elkezdődött a traccsparti. Mint mindig,
most is a hajlakk volt a szóvivő. A mai témája a sorsának alakulása volt:
-
Nem hiszem, hogy közületeknek olyan szomorú lenne a végzete, mint nekem.
Kifújkálnak, és ha már kifogytam, egyszerűen kidobnak a szemétre. A szappan
közbeszólt:
-
Na és velem mi a helyzet? Addig használnak, amíg egy napon végleg el nem
fogyok…
Sorba
egymásután mindenki beleszólt a témába, mert mindenki a saját végzetét érezte a
legkegyetlenebbnek. Egy idő után csend lett. Ekkor a sarokban megszólalt
valaki. Mindenki odafordult, mert az illető soha nem szokott belefolyni a
vitákba.
-
Ti panaszkodtok? Képzeljétek bele magatokat az én helyzetembe…
A
tárgyak csendben magukba fordultak, a rózsaszín szappan még bele is vörösödött.
Az utolsó hozzászóló nem volt más, mint a WC papír…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése