Mini mesék XVIII.

A hangyafelderítők lélekszakadva rohantak vissza a bolyhoz. Gyorsan elterjedt a hír, miszerint piknikezők, hónapokra elegendő mennyiségű maradékhegyet hagytak maguk után. Aki csak tehette nekilódult, hogy segítsen a zsákmány megszerzésében. Minden olajozottan működött egy ideig, de egyszer csak megállt a cipekedő sor. A logisztikus előre küldött egy loti-futit, aki nem soká vissza is ért és jelentette:

- Valami iszonyatosan nagy szürke szikla került a csapat útjába, és emiatt az elsők lerakták terheiket, és tanácstalanul toporognak.

Gyorsan összefutottak az akadálynál a csapat okosai és tanakodni kezdtek, hogyan lehetne megoldani a problémát. Több megoldást is elvetettek, így az akadály megmászását, vagy annak kikerülését, mert rettentő időigényesnek tűnt, ezáltal a társaság nem fejezte volna be a munkát sötétedésig, és ezáltal a világítás miatt plusz költség merülhetett volna fel. Amint ott vitatkoztak, hirtelen megmozdult a hegy. Mint kiderült, egy böhöm nagy elefánt heverészett a felvonulási út közepén. A hangyák próbálták felhívni magukra a figyelmet: fütyültek, ugráltak, végül kórusban kiabáltak. Az elefánt azonban a füle botját sem mozdította. Ekkor a Piramis csoport, egymás vállára állt és próbált a nagyfülű látószögébe kerülni. Az ormányos észrevette őket és, hogy jobban lásson farmerja farzsebéből elővett egy nagyítót.

Megindult a tárgyalás.

Először megkérték az akadályt, hogy lenne szíves arrébb folytatni délutáni sziesztáját, majd próbálták lefizetni lépes mézzel, de a trombi nem volt hajlandó az egyezségre, és befejezettnek tekintve a beszélgetést, a másik oldalára fordult.

Az eredménytelen akció után a csoportvezető megszólalt:

- Na, jól van megpróbáltuk. Jöjjön hát Balázska!

A megszólított kilépett a sorból, és döngő léptekkel az elefánthoz ment és akkorát rúgott a hátsójába, hogy az elemelkedett a talajtól. A megtámadott, meglepődve felpattant és sírásra görbült szájjal elrohant…

Két Véletlen találkozott az utcán. Már jó régen beszéltek egymással, így volt téma bőven. Sorra jöttek a régi szép idők, a gyerekcsínyek és a nagy szerelmek is. Mikor kifogytak a témából, azt mondta az egyik:

- Barátom, Te hiszel a véletlenben?

A megkérdezett gondolkodás nélkül rávágta:

- Persze, hogy hiszek, ha nem tenném, önmagam létét tagadnám. Erről szól minden ezoterikus könyv: a saját magunkba vetett hitről, önmagunk szeretetéről.

A kérdező, szó nélkül rátette a kezét a másikra és eggyé olvadt vele, majd maga elé dünnyögött: - véletlenek nincsenek, minden elrendeltetett. Ha most nem futunk össze, akkor csak napjaim lettek volna hátra. Az orvosom javaslatára találnom kellett egy életerős donort, hogy vele egyesülve új erőre kapjak…-

Párduc Bodomér, a Sunshine bulvárlap száguldó riportere, már két órája a kocsijában izzadt.

Semmi kétség eltévedt. Megállt hát, hogy útbaigazítást kérjen. Az út mellett meglátott egy madárijesztőt, tőle kért felvilágosítást:

- Ismer egy bizonyos Heliotrope Hedviget?

- Ja, a dilis napraforgót mindenki ismeri. Menjen tovább azon a földúton, majd a második búzatáblánál forduljon balra és már ott is van.

A riporter megköszönte a tanácsot. A jelzett helyen, amíg a szem ellát, hatalmas napraforgó tábla terült el. A legszélső napraforgótól újabb információt kért, és kapott:

- A tábla közepén talál egy egyedet, aki nem a Nap felé fordul, ő lesz az.

Aránylag könnyen megtalálta. Meg akarta szólítani, de a környéken lévők lepisszegték:

- Ilyenkor nem lehet vele beszélni, mert szunyókál… akkor kel fel, amikor lemegy a Nap.

Ha már idáig eljöttem nem adom fel – mormogta a riporter és bevackolta magát az árnyékba, elaludt. Arra ébredt, hogy lágy szellő simítja meg az arcát. Besötétedett, a napraforgók nyugovóra tértek. Csak az a bizonyos állt büszkén a holdvilágos éjszakában, arcát a Hold fényében fürösztve. A riportert elbűvölte a látvány, csak nehezen tudott megszólalni:

- Kedves Hedvig! Eljutott a híre hozzám, szeretném, ha beszélne magáról egy kicsit.

- Én nem szeretnék hírnevet, csak más vagyok, mint a többiek. Tudja, egyszer annyira égetett a Nap, hogy nem tudtam nyitva tartani a szemeimet. Elaludhattam, mert mikor felébredtem, éjszaka volt. Megláttam a Hold varázslatos fényét és örökre rabja lettem. Sokkal szebbnek láttam, mint a Napot. Ezek után, a biológiai órámat fokozatosan átállítottam az éjszakai életre. A többiek különcnek tartanak, Holdraforgónak csúfolnak, de Ők már Napimádók maradnak, nem tudják, mit veszítenek…

Antilop Annamária, mindig is önálló életre vágyott. Ahogy saját keresettel rendelkezett, elhagyta a csordát. Szépsége gyorsan előre vitte a hivatali ranglétrán. Egzisztenciát teremtett, volt egy Feng Shui által berendezett otthona, Jaguár kocsija, kamatozó vagyonkája. Úgy érezte nincs szüksége senkire, családra, gyerekre nem vágyott. Ösztöneinek kielégítésére egyéjszakás kalandokba keveredett, senkit nem engedett közel magához. Alkalmi partnereit éjszakai bárokban szedte össze és a vad éjszakák után azonnal törölte az emlékeiből.

Egy ilyem kicsapongás után hazafelé ballagott. Szerette ilyenkor a hajnali, páradús szavannát. Úgy érezte, hogy lelke felszabadul, megtisztul.

A támadás pillanatok alatt zajlott. Minden oldalról egyszerre támadtak az oroszlánok, esélye sem volt. Hatalmas test ugrott felé, ledöntötte lábáról, mozdulni sem bírt. Mielőtt a végzetes álkapcsok beteljesítették küldetésüket, és öntudatát vesztené, eszébe jutottak édesanyja szavai:

„Tudom, hogy ez a modern világ, mindenki önálló akar lenni. Ne feledd, hogy a csorda mindig hazavár, itt biztonságban élhetsz, a csapattól még az oroszlán is fél, mert mindig akad egy szabad pata, amelyik odarúghat.”