Ludwig van Brekegi gondolataiba
mélyedve ballagott ebben a ködös hajnali órában az erdei ösvényen. Ilyentájt
egy lélek sem járt erre, összeszedhette hát gondolatait az elkövetkező napra és
ilyenkor jutottak eszébe a legszebb dallamok, amiket azonnal lejegyzett.
Váratlanul a ködből egy alak rajzolódott ki. Amint közelebb ért felismerte és
szívélyesen üdvözölte:
- Szerbusz Adrián, még soha nem
láttalak erre.
- Szia Ludwig, csak véletlen, hogy
erre jöttem, azt hiszem eltévedtem a ködben.
- Régen találkoztunk, segítek kitalálnod
innen, közben eldumálunk egy kicsit. Mi újság a suliban?
- Tudod egyre kisebb az érdeklődés az
általam tanított szépirodalom iránt. A figyelem az internetre irányult.
Elárasztotta a hálót az önjelült fűzfapoéták hada, a félszavakból prózát
fabrikálók serege és a vulgáris, szennyirodalom. Ezeket falják a mai fiatalok,
nincs igény az igazi szépségre. Veled mi történt amióta otthagytad az iskolát?
Megy a maszek zenészképzés?
- Szerencsére mindig akad, aki a zene
létrehozásában talál örömet. Sok tanítványom van, őstehetségek, szülői kényszerítésre
zenét tanulók, de vannak, akik soha nem lesznek igazi zenészek, csak megtanulnak
valamilyen szinten megszólaltatni egy hangszert. Mindegyiköjüket ugyanolyan
odaadással tanítom a zene művészetére. Különösen azóta, amióta Siketfajd Semjén
hozzám járt.
- Rosszul tudom, hogy ők teljesen
süketek?
- Semjén valóban az volt. Van azonban
egy híres professzor, aki műtéti úton hallóvá teheti őket. A baj csak az, hogy
a műtét jelenleg nagyon drága. Semjén összegyűjtögette a rávalót, azonban ezt
nem magának szánta. Beiratkozott a zeneiskolámba, hogy megtanuljon zenélni, így
süketen, azért mert ha megnősül és lesz gyermeke, /neki szánta a félretett
pénzt/, ő már hallhassa, hogy az apja milyen szép dallamokat játszik, és büszke
lehessen rá…
Vaksi Vili az underground mozgalom
vakond osztagparancsnoka eligazítást tartott:
- Véreim! Olyan régen háborúztunk már.
Viszket a tenyerem! Remélem a tietek is! – nem túl lelkes dünnyögés jött
válaszul, de Vili tovább folytatta: Úgy határoztam, mint egyszemélyes
parancsnokság, hogy megtámadjuk a lila pöttyös törpéket, mert ne hogy már csak
nekik lehessen ilyen bőrszínük. Úgy, hogy önként kijelölés alapján megbízom
Satnyácskát a hadüzenet átadására. A megszólított, nem nagyon örült a
megbízásnak, de aztán kilökdösték a többiek, így kényszeredetten átvette az
okmányt és nekiindult.
Éjjel-nappali gyakorlatozás kezdődött,
hogy a csapat, formába lendüljön. Esténként hulla fáradtan dőltek ágynak, de
másnap minden kezdődött elölről. Az idő előre haladtával egyre nagyobb lett az
elégedetlenség, de sem válasz, sem a küldönc nem érkezett meg. Vilinek is
elfogyott a türelme, így egy újabb hadüzenetet küldött, de az is
eredménytelenül zárult. Így jártak a többi küldöncök is. Végül már csak a
parancsnok és egy katona maradt. Vili reményvesztetten szólt az utolsó
emberéhez:
- Menj fiam. Benned van minden
bizodalmam, - azzal útnak eresztette hadseregének utolsó tagját. Továbbra is
lelkesen gyakorlatozott, mert az erőnlét fontos a seregben. Éppen pihenőidőt
tartott, amikor megjelent az utolsóként elküldött katona, lila pöttyökkel,
szalmakalapban és strandpapucsban. Katonásan összecsapta a sarkait, majd jelentett:
- Parancsnok úr! Ezek a törpék
teljesen jó fejek! Állati barátságosak, játék automatáik vannak, teljesen
ingyen csinálták a tetkómat és jakuzzijuk is van. Azért küldtek, hogy átadjam a
meghívásukat egy kis lazításra…
A tavaszi ébredés
visszafordíthatatlanul közeledett. Elszeleltek a hajnali dermesztő fagyok,
egyre langyosabb, éltető eső locsolta a kerteket. Érezve a tavasz leheletét,
sorra előbújtak a télen szunyókáló virágok. Gondos kezek színpompát varázsoltak
a kert téli szürkeségéből. Vitusnak ez volt a harmadik kikelete. Nagyon szeretett
barangolni a kertben, új virágokkal megismerkedni. Egy ilyen alkalommal látta
meg őt, Amandát. Gyönyörű virágkoronája, karcsú alakja lenyűgözte, le sem tudta
venni róla a szemét. Napokig álomkórosan járt, nem tudta kiverni a fejéből. Az
anyja, akinek érzékenyek voltak a bibéi, egyből kiszúrta rajta a változást. Nem
szállt le róla, amíg színt nem vallott, így hát kibökte:
- Azt hiszem, szerelmes vagyok…
- Végre, már azt hittem unoka nélkül
maradok. Ki a szerencsés kiválasztott?
- Amanda…
- Na,nem, csak nem az a Csüngő Amaránt Amanda?
- De, igen.
- Ide figyelj fiam. Mi a Nagy
Völgycsillag családba tartozunk. Mi évelők vagyunk, ő pedig csak egy egynyári
virág, nem szokásunk keveredni az ilyen alja népséggel. Megértetted? Apádnak el
sem merem mondani! Felejtsd el gyorsan!
Vitus másnap pitymallatkor elhagyta a
szülői házat. Egy levelet hagyott hátra:
„Mindenki!
Amikor megismertem Amandát és a
családját rádöbbentem arra, hogy eddig milyen felszínes és képmutató életet
éltem. Csak a rongyrázás, a pénzvirág felhalmozás volt a lényeg. Lehet, hogy ők csak egy
nyáron át élnek, de százszor többet ér ez, mint a miénk. Élvezik az életet,
boldogok, tisztelik egymás érzéseit és nem félnek kimondani: SZERETLEK! Inkább
élek velük egy nyarat, mint veletek sokat. Gondolom apám azóta már kitagadott,
nem gond.
Ég veletek!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése