Morcos

Morcos a medve, nem véletlen kapta a nevét. Mindenkivel utálatosan viselkedett, állandóan megsértődött, egyszóval elviselhetetlen volt. Kerülték is őt, ha tehették.

Egy őszi este, tábortüzet raktak az állatok, mályvacukrot sütöttek, énekeltek, táncoltak. Amikor Morcos is leült közéjük, egy pillanatra megfagyott a levegő. De a medve, ma nagyon csendes volt, így hát a hangulat visszatért a régi kerékvágásba. Későre járt, amikor már csak a felnőttek maradtak, elkezdtek vicceket mesélni. Az egyik vicc, a medvéket figurázta ki. Ekkor Morcos felpattant, felfújta magát, és dúlva-fúlva elrohant. Döbbent csend lett, majd szép lassan mindenki hazaszállingózott.

Morcos, ahogy hazaért, még mindig nagyon haragudott a világra. Fogta magát, a barlang elé görgette a télen ajtóként használt, nagykövet, majd bekuckózta magát és durcásan elkezdte a téli álmát, pedig még csak most kezdődött el az ősz.

Arra ébredt, hogy nagyon éhes. Háromszor futott neki az ajtónak, amíg résnyire kinyílt. Odakünn még javában a farkasordító és óriási hóhegyek voltak az úr. Becsukta az ajtót és próbált visszaaludni, de csak forgolódott az ágyában. Végül is már végig aludta a szokásos idejét, de csúsztatva. Amikor rendes téli álmot durmolt, néhanapján fel is ébredt a téli álomból, odacsoszogott a hűtőhöz, falt valamit, és visszaaludt. De most átaludta az őszi kajabeszerző időszakot és a hűtőben, csak egy fél doboz romlott tejet talált. Ilyen időben pedig nem hozzák ki a rendelést sem.

Kezdett bepánikolni, felkapta a telefont, de az is süket volt. Idegesen járt-kelt a barlangban, megoldást keresve, de nem jutott semmi az eszébe.

Harmadnapra már látomásai lettek az éhségtől: rég elhagyott medvemama jelent meg előtte, amint valami csibészség miatt őt kergeti, mint rosszcsont kisbocsot.

Ekkor halk kopogást hallott. Először arra gondolt, hogy ez is a látomás része, de a kopogás megismétlődött és a régi emlékkép szertefoszlott. Kinyitotta az ajtót, három bebugyolált apró figura toporgott odakinn. Az egyik ruhakupac megszólalt:

- Ne haragudj medve, hogy zavarunk, de már napok óta látjuk, hogy ég nálad a villany. Először, csak arra gondoltunk, felébredtél nassolni, mint minden télen, de ez a hosszú ébrenlét aggaszt bennünket. Tudod, mi vagyunk az erdei kommandó, minden nap végigjárjuk az erdőt, hogy nincs-e valakinek szüksége ránk, mert mindenkin próbálunk segíteni.

- Éppen, volna nekem is egy aprócska problémám…- mondta Morcos és betessékelte a jövevényeket.

A három ruhacsomag betipegett és levetkőztek így hát kiderült, kik is ők valójában. Őz Frigyes, Görény Árpi és Mókus Vendel szorongva ültek a kanapén. Szerencsére a medve jól bedurrantott a még tavalyról megmaradt fával, így gyorsan átmelegedtek.

- Sajnos nem tudlak benneteket megkínálni semmivel sem, mert üres a kamra, és a hűtő, éppen ez az én nagy bánatom. – és töviről-hegyire elmesélte a kálváriáját. A kommandó türelmesen végighallgatta, majd szedelődzködtek is, mert megállapították, hogy itt vészhelyzet áll fenn.

Alig telt bele egy fertálynyi idő, mikor kopogtattak az ajtón. Mókus mama volt az, egy tál, friss mogyorópitével. Megköszönte, és ahogy kitette a lábát a vendég, egyből befalta az egészet. Ezután egymásnak adták a kilincset az adakozok. Még a méhek képviselői is tiszteletüket tették, egy hatalmas hordó mézzel, méhviasszal, és lépes mézzel megrakodva. Amikor elment az utolsó jótevő is, a medve végignézett a sok finomságon, fejét a mancsaiba temette és kitört belőle a zokogás. Valami felszakadt benne, nem tudta mi az.

Egyik nap megint kopogtattak. Vidáman nyitott ajtót, éppen nagytakarított így egy kötő volt előtte, a fején babos kendő. A kommandó volt az.

- Szia, Morcos, – mondta Őz Frigyes – tudnál nekünk segíteni?

- Hát persze, miről volna szó?

- Gyere velünk, útközben elmondjuk.

A medve levette a kötényt és a kendőt, helyette felvette a varjú néni által kötött bolyhos sapkát és a hozzá való sálat, majd a többiek után eredt. Közben Görény Árpi tájékoztatta a feladatról:

- Az erdő közepén él egy erdész a családjával. Nagyon rendes ember, mert télen ellát bennünket élelemmel. Ma a fiával eljött fát gyűjteni, de a szánjuk beszorult egy öreg fa gyökerébe. Ha nem segítünk, ott veszi őket az Isten hidege, a lovukkal együtt.

- Feladat, értve. – válaszolt a medve.

Az erdészt már a sírás kerülgette, mert sehogy sem boldogultak a szán kiszabadításával. Ekkor valami megzörrent mögöttük.

- Már csak ez hiányzott, fussunk, egy medve, és mekkora!

Hanyatt-homlok menekültek a biztonságot jelentő galagonyabokorig, onnan leskelődtek vissza.

- Szegény Sanyinak annyi, biztos széttépi a fenevad!

Ehelyett azt látták, hogy a böhöm nagy jószág, odament a szánhoz és egy határozott mozdulattal kiszabadította azt. Aztán megsimogatta a halálra rémült lovat, és mintha feléjük intett volna és talán még mosolygott is. Legyökereztek, de aztán felocsúdtak, felpattantak a szánra és uzsgyí haza. Már jó ideje baktattak, amikor megszólalt az erdész:

- Fiam, amit láttunk, az maradjon köztünk, úgy sem hinne nekünk senki…

Morcos ruganyos léptekkel ment hazafelé, nem tudta, hogy ilyen jó érzés másokon segíteni.

A tél hátralevő részében együtt járta az erdőt a kommandóval, aktívan kivette részét mindenben.

Tavasz lett. Az állatok, az ébredő természetet nagy tisztáspartival ünnepelték. Este a tűz körül, újra viccmesélésre került sor. Valaki óvatlanul, megint mackós viccet sütött el. A medve felpattant, teleszívta a tüdejét, és akkorát nevetett, hogy az erdő túl végén is hallani lehetett. A többiek megkönnyebbülve vele nevettek…

Amikor abbamaradt a kacarászás, Mókus Vendel felállt és szót kért:

- Javasolni szeretném, hogy Morcosnak adjunk más nevet, mert már egyáltalán nem illik hozzá.

Még mielőtt bárki hozzászólhatott volna, a medve felpattant:

- Maradjon csak ez, mert mindig emlékeztetni fog, hogy milyen voltam, és milyen ne legyek soha többé…